Bertalan Ágnes: Asszonyok, lányok Biharugrán (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 42-43. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1963)

/ beszélgetnek, kézimunkáznak, ősszel pedig a legjobb szórakozás a dörzsölő, meg a „puszuverő". Nagy ünnepség volt még régebben a március 15. Mikor kijöttek a templomból a népek, a cigánybanda már várta, s rázendítette, hogy: „Fel, fel vitézek a csatára!" Nemzetiszín zászló lobogott a szélben, s ezen a napon dalban, örömben visszajött a negyvennyolcas idők forrósága. A cigány húzta estig, vidámat, hol sírósat. Tavasz elmúlt, a rózsának... meg aztán: Isten, álld meg a magyart... S a dalok özöne alatt az emberek mentek a kocsmába, a lányok pedig a mezőre, táncoltak, játszottak, hancúroztak. Este pedig bankett volt. A vacsora paprikáshús, mellé bor, s ezeken a bankettokon a nősemberek, asszonyok is táncoltak. Ez lassan elmarad, s ma már nincs bankett, sem vigadalom. De hogy visszatérjünk a hétköznapokhoz, a puszuverőhöz... Napraforgót mintegy 30 év óta termelnek komoly mennyiséget a faluban. Sok a szerződéses napraforgó, de olajat is üttetnek belőle. Régen éppen csak a száráért vetették, jó tűzrevaló, s jó kerítést lehetett belőle csinálni. Ma is tüzelik, s kerítenek vele változatlanul, de szorult világban — a második világháború alatt — meg is ették, mint a románság. A napraforgó tányérját levágják, szekéren hazahordják, kévékbe kötik, s kúpba rakják. A tornác így őszidőn kezdi meg rendeltetését, sorba ide kerül elébb a napraforgó, aztán a tengeri, itt nem éri sem eső, sem harmat. Este aztán jönnek a szomszédok, ismerősök, lányok és fiúk s megkezdődik a napraforgóverés. Kisszék lábát, vagy jó, takaros rudat hoznak — vagy esetleg a háziak adnak — sa tányérokat egyenként kiverik. Jó nagyokat kell ütni rá, hogy kiugorjanak a szemek. A lámpát az ablakba teszik, belől, s különösen szép, ha a szeptemberi telehold idefekszik a ház elé, püfög a székláb szaporán, s nóta bujkál a dübbenések között. Meg vidám történet, tréfa, s a kivert szemek halomba gyűlnek, az üres tányérok repülnek ki az udvar közepére. Azt feletetik a tehénnel, megdarabolják, s kaskával viszik a jászolba. A régi tengerihántás kiment a divatból, a szétaprózott kis darab földekről hántva leszedték helyben a tengerit s úgy hordták és hordják ma is haza. De a tengeriszedés (tengeritörés) színes, szórakoztató munka így is. Errefelé a sárga, nagy csövű, „Lúfogú" tengerit termelik, s olyan nagy kórója van, hogy három méterre is megnő. Ha jó idő járt a „csűdzísre", kettő, sőt három cső is van egy-egy száron. A sok sárga cső között kedves és vidámító, ha piros csövet bont ki a csuhából a tengeriszedő. Az szerencsét jelent. Kimondottan lányok szórakozása a dörzsölő. A kender egy bizonyos megmunkálása után összegyűl 10—12 lány, egy fű kendert — 4 jó félmarék — kétfelé vesznek, a végét megcsavarják (hogy ne essen szét), s a lányok lába alá teszik. Mert talppal dörzsölik. A tornácdeszkát fogják, s mintha nagyon gacsolva menne valaki s közben sutulná a földet a talpa, csak pár centivel hátrább, mindig hátrább, jobb lábbal sodorintja a kendert a másik tálja alá, aztán