Katona Imre: Parasztságunk életének átalakulása (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 37-38. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1962)

kincseit nagyüzemi termelésre alkalmas módon egyes textilanyagokra rávinni. Hasonló szervezett formák között és reprezentatív célokra történt a néptánc felé fordulás is. A korábbi népi tánchagyományok ugyanis a polgári tánciskolák és a városi táncok hatására éppúgy viszszorultak földrajzilag is és társadalmilag is „zárt" körbe, mint az egyéb említett kulturális jelenségek. A felszabadulás után intézményes keretek között történt a néptánc tudományos feldolgozása és azonnali művészi felhasználása. Mindkét törekvést szinte nem várt siker koronázta: a népi táncok gazdag hagyatéka a kulturális tömegmozgalom útján a városi és a falusi ifjúság reprezentatív kincsévé válik, felkerül a színpadra, eljut a nemzeti balett megteremtésének útjára. Mindez persze egy percre sem feledtetheti velünk, hogy a néptánc mint eleven gyakorlat kopik és pusztul, ill. átcserélődik; többek között olyan korábban népszerű párostánc is visszaszorul, mint amilyen a magyar csárdás. Parasztfiatalságunk is városi táncokat jár. Végül, de nem utolsó sorban szólnunk kell a magyar népköltészet újkori, valamint jelen helyzetéről is, mert esztétikai értékei vitathatlanok, viszont törvényszerűségei és átalakulása az előzőktől valamelyest eltérők. Elöljáróban a félreértések elkerülése végett megállapíthatjuk: olyan tartalmi, és formai elemei is bőven vannak, amelyek szívósan fennmaradtak századról századra a legújabb időkig, a népköltészet egészét tekintve azonban szintén nagy változásnak lehettünk tanúi már a jobbágyság felszabadítása utáni időszaktól kezdődően. Ettől kezdve a szóbeliség szerepe általában, így a népköltészet jelentősége is, fokozatosan csökkent, persze bizonyos „visszavonulási területek'

'-en és társadalmi csoportoknál ez mindig valamivel lassabban következett be, és a népköltészet sajátos átmeneti formákkal közeledett az írásbeliséghez, a műköltészethez (rigmus, história, hír vers, népi vers). Az egyes szóbeli műfajok fontossága és megújuló képessége is meglehetősen eltérő volt: legéletrevalóbbnak bizonyult a rövid lírai dal, míg a minden ízében feudális népballada lényegében elhalt, csak nagyon kis mértékben tudott átalakulni, alkalmazkodni s a minden korszakban új formát öltő mese közbülső helyet foglalt el. A népdal hovatovább uralkodó műfajjá vált és éppen a 19. század második fele az újstílusú magyar népdal megszületésének, ill. virágba borulásának időszaka. A későbbi évtizedekben már ez a műfaj sem tudott többé megújulni, csak az idősebb korosztályok emlékezetében élt többnyire mint passzív, alig hallható művészeti anyag. A népköltészet az előző korszakokhoz képest a XX. században legjobb esetben is csak önmagát ismételte, de már nem tudott teljes egészében újjáalakulni. A pusztuló műfajokon kívül a dallam és a szöveg kapcsolatának további lazulása és bizonyos formai torzulások is kísérő jelenségei voltak ennek a folyamatnak. Csak a népzene tudott nagy alkotó zsenik (Bartók, Kodály) segítségével szűkös keretein áttörni, a „halandóság"-tól megmene-