Katona Imre: Parasztságunk életének átalakulása (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 37-38. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1962)

megfelelő munkáskezet birtokuk megműveléséhez. A középparasztok helyzete valamelyest nehezült, de lényegesen még ekkor sem változott, ellenben többhelyt megerősödtek a legalsó birtokkategóriák. Ám ez az erősödés nagyon is ingatag és viszonylagos volt, — mint már utaltam rá, — a legkisebb időjárási rendellenesség, vagy gazdasági depresszió kétségessé tehetett minden addig elért eredményüket. Mivel az idejétmúlt beszolgáltatási rendszer bizonyos idő elteltével a parasztság egészét sújtotta s ezáltal fékezte a népgazdaság fejlődését is, állami felvásárlási rendszerrel váltották fel, s ezeken kívül különféle kedvezményes szerződéseket is kötöttek a termelőkkel. A korán meginduló termelőszövetkezeti (nagyüzemi) mozgalommal kapcsolatban az egyes paraszti kategóriák gazdasági helyzetüknek és stabilitásuk fokának megfelelően másként és másként viselkedtek, de magatartásuk idővel közelebb került egymáshoz is, az állam gazdasági vezetéséhez is. A közös gazdálkodás szempontjából elemezve a helyzetet, a földosztás utánihoz nagyon hasonló színképet kapunk. Nevezetesen, a mezőgazdasági termelőszövetkezetek (nagyüzemek) iránti legnagyobb érdeklődést mindig is a volt cselédek, nincstelenek, mezőgazdasági munkások és törpebirtokosok, egyszóval az újgazdák tanúsítottak. Ez érthető is, hiszen nem mindnyájan szokták meg a teljes önállóságot és a múltból is a közösségi élet sok-sok kényszerű vagy éppen egészséges hagyományát hozták magukkal. így hát legtöbb helyen ők voltak a kezdeményezők és az említett kilépések idején közülük került ki legkevesebb „dezertőr". Mindennek természetesen politikai öntudatból fakadó okai is voltak. Amilyen jó volt ez a széles, viszonylag szilárd bázis a mozgalom szempontjából, — hiszen ők tették ki a parasztság abszolút többségét, —annyi gazdasági nehézséggel is járt: ők vittek be legkevesebb földet, leghiányosabb felszerelést és sok esetben legkisebb termelési tapasztalatot is, holott minderre — és ezeken kívül nagyszabású befektetésekre is — éppen induláskor van legnagyobb szükség. De a régi törpebirtokosok és a kisföldű újgazdák között is akadt szép számmal olyan, aki nagyobb ellenzője volt a közös gazdálkodásnak, mint akárhány középparaszt; ezek ugyanis úgy megerősödtek, hogy gazdaságilag utolérték a középparasztokat és a magántulajdon birtoklása rövid idő alatt mélyen beléjük ivódott. Amúgy viszont szükség volt rájuk, hiszen a korszerű gazdálkodásban éppen ők mutatták a legjobb példát. Ma már szinte közhelynek tűnik az a sokat hangoztatott megállapítás, hogy a középparasztság a közös gazdálkodás kérdésében is ingadozó álláspontot foglalt el, véleménye megoszlott, általában a többség vonakodott magát rászánni erre a döntő lépésre, a korai szövetkezetekben nem érezte jól magát, s 1953-ban és 1956-ban is a legtöbb kilépő az ő soraikból került ki. Magyar „kiadásban" is találkozhattunk olyan figurákkal, mint amilyenek Solohov vagy Pánfjorov orosz írók regényeiben szerepelnek: egyikük pl. beadja a földjét, a derekát azonban nem, vándorbotot fog kezébe. A föld