Katona Imre: Parasztságunk életének átalakulása (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 37-38. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1962)

szeretete végül is visszacsalja, megérti, hogy nem vesztette el a földjét, nem vette el tőle senki, s ekkor már szégyenli, hogy annak idején cölöpöket vert le jó mélyen földje négy sarkára, arra számítva, hogy a „lustáknak", „dologtalanoknak" való közös gazdálkodás hamarosan meg fog bukni, s ő visszatér birtokára. Nálunk inkább „kalkulált" a középparaszt: a már működő szövetkezetek eredményeiből látta, hogy ideig-óráig neki bizonyos anyagi hátránnyal járna a belépés, lehetőleg húzta-halasztotta tehát, hogy egyrészt közös kereteken kívül maradva minél több tartaléktőkét gyűjtsön magának, másrészt pedig annak idején majd egy jobban felszerelt, beindított mezőgazdasági üzembe lépjen be. Egyszóval: lehetőleg nem akart gazdasági kockázatot vállalni. (Végül a legtöbb helyen úgy alakított szövetkezetet, hogy az újgazdáktól és a volt gazdag parasztoktól egyaránt külön tartott). Tudata azonban — saját maga számára inkább csak ösztönösen — időközben átalakult; nagyon is tisztában volt azzal, hogy drágán termel, egy helyben való topogásából nincs kiút, legfeljebb visszafelé. Műveltsége, látóköre éppúgy kiszélesedett, mint az új gazdáké; általában egész parasztságunk civilizációs és kulturális igényei megnőttek, — erről később bővebben lesz szó —, magasabbak voltak, mint az elért termelési szint. Míg korábban úgyszólván minden pénzt az egyetlen biztos földtulajdonba fektettek, most a tulajdon gyarapításának lehetősége híján jövedelmüket házra, lakberendezésre, ruhára, rádióra, könyvre és egyéb kulturális, valamint kényelmi eszközökre fordították, ill. egyszerűen felélték. Visszatérve a szövetkezeti mozgalomra, nagyon sajátságos és érdekes volt a közelmúltban az az átmeneti korszak, amikor még kétféle módon gazdálkodtak: egymás mellett voltak a szocialista nagyüzemek és a kisparaszti birtokok. Ez fokozta a versenyszellemet is, másrészt mindkét életforma tartós „csábítást" jelentett a másik számára. Előfordult, hogy pl. egy-egy szövetkezeti állatgondozó kiváló szorgalommal — esetleg illegális mellékjövedelmet húzva — valamelyes többletkeresetre tett szert, kilépett és földet vásárolva ismét törpebirtokossá vált. Ellenkező esetben is: az igazán jó szövetkezetek lassan magukhoz vonzották a magánparasztokat. E tíz éven át húzódó „kettős könyvvitel" azonban hovatovább kezdte megbosszulni magát; erre elegendő néhány példát említenem, amelyek egyben a helyzet bonyolultságára, a tulajdonviszonyok bizarr öszszefonódottságára is utalnak. Mivel a körszerű nagyüzemi állattenyésztés olyan nagy befektetést kívánt volna a kezdő szövetkezettől, amelyet a legtöbb nem tudott azonnal vállalni, az átmeneti időszakra sokhelyt az volt a gyakorlat, hogy a társas gazdaságok a tenyészállatokat évről évre a kiválóbb állattenyésztő kisparasztoktól szerezték be. Mi több, a bizonyos ártöbbletet, térítési kedvezményt. is élvező tsz-ek nemcsak saját állataikkal, terményeikkel, hanem a magánparasztokéival is kereskedtek. Persze a magánparasztok nem jártak azért rosszul — csak éppen a tsz-ek ügye haladt lassan mind-