Dömötör Ákos szerk.: Sarkadi népmesék (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 34-36. Gyula, 1962)

Kornádi Ferenc élete A mesemondó életrajzának fontosságát a mesemondó személyiséggel foglalkozó tudományos munkák* mesegyűjtemények bevezetői is kiemelik. (Csak néhányat említve a gazdag szakirodalomból: Az Űj Magyar Népköltési Gyűjtemény eddig megjelent kötetei; főként Ortutay Gyula: Fedics Mihály mesél. Bp. 1940., Dégh Linda: Pandúr Péter meséi. I—II. Bp. 1942. stb.; M. K. Azadovszkij: Sztatyi o lityerature i folklore. Moszkva—Leningrád 1960. az Orosz mesemondók című. részben; G. Henssen: Überlieferung und Persönlichkeit. Die Erzählungen und Lieder des Egbert Gerrits. Münster i. Westf. 1951.) Már magából az életrajz előadásából is sok kitűnik: az életrajz elmondása többek között elárulja a mesemondó magatartását a mesei világgal szemben. Egy abádszalóki mesemondóm, Duli Gergely életrajzát ugyanúgy kezdte el, mint többi meséjét: „Egyszer volt, hol nem volt" mesekezdő formulával. Kérdésemre azt felelte, hogy ,,az életem is olyan, mint a mese". Kornádi bácsi darabosan mondta el életét. Visszaemlékezései nem felelnek meg teljesen az események sorrendjének, hanem inkább őbenne mélyebb nyomot hagyott élmények összefűzéséből állanak. Emlékezetét tehát elsősorban az érzelem határozta meg, nem pedig az életrajzi tényszerűség. Így mondotta el életét: „1903. november 11-én születtem. Ugye, anyja, november 11-én születtem én? Apám, nagyapám, anyám Anton születtek. Én is. Mikor jött a tizennégyes háború, apánk odamaradt a fronton. Egyedül maradtunk. Vótunk gyerekek négyen. Mentünk lóval szántani. Egy napi munkára egy hatost kaptunk. Amikor többet dógoztunk, még egy pengői is kaptunk. Ha elvertek engem, nem mertem otthon panaszkodni. Nem adtak lábat. A nagybátyám kötötte meg az üzletet a gazdával. Amikor nagyobbacska vótam, nem hagytam ott a gazdát, mikor az sokallta a béremet. Csak elvettem tőle. Még birokra is mentem vele. Hát sokon kellett keresztülmenni. Sohasem felejtem el, hogy mikor jött haza apám a frontrul, jött velem szemben az apám. Megijedtem. — Mit csinálsz? — Hordom az újságot! Hordtam ki a Friss Üjságot. Mezítláb. Pedig akkor már közeledett a tél. Hideg vót... Egyik fiú otthon sírt. Aztán olyan rossz kenyeret hoztak, cirokmagbúl készült kenyeret meg málélisztbül. Amikor vágták szít a kenyeret, a késről csak kellett vakarni. Hadilisztnek hittük. A gyerek meg sírt. — Miért sír a gyerek? — kérdezte apám. — Éhbeteg — felelte anyám. Akkor apámnak kiesett a szeméből a könnye. Ahogyan éheztünk.