Dömötör Ákos szerk.: Sarkadi népmesék (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 34-36. Gyula, 1962)

A cigányasszony meg ment vízér. Meglelte a pénzt. Elvitte nagy örömmel. A nagyságos úr meg észrevette, hogy elvesztette a pénzt. Hogyan menjen vissza, oda, ahol ittak űk az erdőbe annál a forrásnál. Jaj, hátraszaladt a kocsissal. Igen ám, egy szegény favágó ment vízér. Ippen összetalálkozott a nagyságos úrral, ahogy hozta a vizet. Aszonta neki a nagyságos úr: — Nem lelte meg az én pénzemet? Elvesztettem a bukszámat. Szegény ember csak szabadkozott: — Nagyságos úr, instállom, aszondja, nem láttam itt a nagyságos úrnak a pénzit. Nagyságos úrnak felforrt a vére, és összevissza véresre verte az embert. A halál meg csak nézte, de nem szólhatott semmit se a halál. A halál még csak a pénzér se mehetett. Neki dógozni kellett. Micsináljon a halál, megunta ott azt a fekvést, elment, mert be kellett, hogy álljon cselédnek, hogy hát keressen valamit. Elment a nagyságos úrhoz, aki megverte azt a szegény embert. A nagyságos úr fel is fogadta a halált kocsisnak. Egyszer kocsival, hintóval mentek a vásárra. Ahogy mentek a vásárra, ahol az a szolgabíró, akinek az anyját felvitte és két kicsi fia maradt, hát az egyikbűi lett egy püspök, a másikból egy szolgabíró. Köszönt a nagyságos úr neki. Ö meg egészen melléjük húzott, a halál, hogy majd összeesett a kocsijuk. A nagyságos úr meg megfordult, hogy miért húznak ilyen közel. Már nézte a halál a két gyermeket: —

; Szent isten, hát ilyen nagy emberek lettek ezekből! Az isten jól gondját viselte a két gyermeknek! Na, mennek a vásárra, szóval a cigányasszony, aki a pénzt meglelte, kódúit. Kitette a kezét, hogy adjanak bele pénzt. Nagyságos úr pedig azonnal adott pénzt, pedig a találta meg az ű pénzit. Ezt meg a halál kinevette. Mikor bemennek a vásárra, nagyságos úr vásárolt mán egy ruhát, egy csizmát vett. Halál meg kinevette. — Nem nyövöd te eztet el! — gondolta magában. — Azért, hogy megverted azt a szegény embert, majd ezért viszlek magammal el tígedet a mennybe! Amikor hazajöttek, a nagyságos úr behívatta magához a kocsist. Miért nevette ütet, mikor ű a szolgabírónak köszönt? Mért hajtott ű olyan közel? / — Azér, mert annak az anyját, annak a lelkit ű felvitte. A mennybe. Felvitte a mennybe, aszondja. — És mér nevetted ki, mikor'az a szegény asszony kéregetett? — Azér, mert a te pénzedet meglelte, és most ő őrizte. Alatta vót. Azér nevettem. — Hát, mikor én vettem ruhát meg csizmát, mér nevettél? Felelt a halál: — Én halál vagyok, el vagyok ítélve harminc évre. Most már lejár az időm, nagyságos úr, viszem! A nagyságos úr nem húzza fel a ruhát meg a csizsmát!