Dömötör Ákos szerk.: Sarkadi népmesék (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 34-36. Gyula, 1962)

— Jaj, istenem, aszondja, ilyen orrú, ilyen huszár! Ü olyan szípnek látta, napra rá lehetett nízni, de őrá nem! Nem vót mit tenni, hozzá kellett menni. De vót dínom-dánom! Folyt a lakodalom. Igen ám, de a fiú láttja, hogy mindjárt baj lesz. Azonnal kiment a vízhez, elővette a kantárt, megrázta, mindjárt egy szíp őtöny ruha, meg egy huszárruha előkerült. Bement a királyhoz. Akkor nízett a király: — Miért nem szótál, fiam, hogy te vótál a megmentőm? A jány ok, a király jányai is mondták: — Apánk, ez a mi igazi megmentőnk! Aszondja a király: — Majd megtudjuk! Jól van, fiam, bizonyítsd be! A fiú megmutatja a bizonyítványt, a nyelveket. Akkor derült ki, hogy a ragyás katonáé mind csonka nyelvek vótak. — Mit vállalsz magadra? — kérdezte a ragyás katonát a király. — Mit kívánsz? Azt mondta a ragyás katona a királynak, hogy vetesse le a fejit. Hogy húzassa karóba, valahova ki kell tűzni a fejit a városba. — Magadra ítíltíl! — mondta a király. Lefejeztette a király a ragyás katonát. Karóba húzatta, a fejit kitűztík a vár kapujára. Akkor aztán vót nagy lakodalom, mulatság, a király összehívta a hercegeket, bárókat. Három hétig mindig tartott a lakodalom. A lakodalom után megesküdtek. Azt mondta a feleséginek a fiú, most már ű elmén vadászni. Na, elment vadászni. Ment szípen befele, megyén befele az erdőbe. Ottan előtte egy őz felugrott a királyfinak. A királyfi puff! rálőtt. Nem érte. Lűtte, de eltűnt az őz. Majd aztán iccaka eljött az erdő közepére. Ott egy nagy tűzhely vót. Majd ű vacsorázik, mert este vót mán. Az őzet nem tudta megfogni, mert az őz boszorkány vót. Mikor süti a tűzhelynél a szalonnát, egyszer szól le a fáról valaki: — Hú-ú-ú-ú, de fázom! — Gyere le, ha fázol! — aszondja! — Nahát, itt van három szál szőr. Tedd rá a kutyáknak a hátára! A szegény rátette a kutyák hátára. A kutyák kővé váltak. A vén asszony mondja, mikor lejött a fáról: — Én sütöm a békát, te sütöl szalonnát! Majd én eszek szalonnát, te eszel békát! — Ebbül ugyan nem eszel! — mondta a királyfi. A vén asszony jól szájon vágta a békával a királyfit. Mindjárt * a kutyák azonnal kővé váltak, a királyfinak meg levágta a nyakát. Megölte a királyfit. Odatette a tűz mellé, le. Abbúl is lett egy mázsa kű. A két fiú, mikor elköszöntek egymástól, az egyik otthon maradt. Látja ám az otthonmaradt fiú, hogy az eperfa kiszáradt. — Édesanyám, mennem kell!