Dömötör Ákos szerk.: Sarkadi népmesék (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 34-36. Gyula, 1962)

Kihúzta a kardját. Jött a huszonnégyfejű sárkán, ropogtak a fák. Kihúzta a fiú a kardját. Le is vágta mind a huszonnégy fejit a sárkánnak. Levagdalta. Akkor a nyelvit a sárkánnak levagdalta mindet, bele a tarsolyába. Elköszönt a jántúl. Visszaszáguldott a lovával. Az aranyhíd deszkáját felvette, alátette a kantárt. Visszament a kastílyba. Nagyon örültek a királyi várba, hogy most már a huszár megmentette a király két jányát. De csak egy napig tartott az öröm, mert másnap már küldte a harminchat fejű sárkány a nyilat. Azonnal vigye a király a legkisebbik jányát is ki a hármas határra. Ha nem viszi ki, vége az országának, elpusztítja a királyt mindenestül. Megijedt a királykisasszony: — Édes apám, én nem érdemlek annyit, hogy értem annyian meghaljanak, hadd fogasson hintóba, mert én vagy meghalok, vagy jön az a mentő. — Ü hazahozza a vitézt! — (gondolta). Azt mondja a két nínje, hogy egy szíp huszár mentette meg űket. — Hát pusztulni kell lovastul, ha nem jön az a huszár! A fiú megint csak úgy csinált. A kantárt elővette, repültek a tátossal a hármas határra. Akkor leszálltak a lórúl. De akkor a fiú elaludt, mert három iccaka nem aludt. Aztán ott simogatta a ján. A sárkán jött. A királykisasszony meg nem merte felkőteni a fiút. Elkezdett sírni. Keservesen hulltak könnyéi. Ahogy hullottak, mint a parázs tűz, úgy égette az arcát a könny a királyfinak. Mindjárt fölugrik, csihé-puhé, csak addig verte, míg le nem verte a harminchat fejű sárkánt is. Csak úgy dübörgött a főd, folytak a patakok. Ügy folyt a sárkán vére. A fiú megcsókolta a jánt, elköszönt tűle, visszament a tátossal, visszarepült a házba. Mikor hazaértek, ott már nem vót mitől félni, ott vót ivóvíz is. A király kihirdette, hogy aki azt a jányokat megmentette, jelentkezzen nála, nekiadja fele királyságát, meg a jányát feleségül adja, amelyiket választja a vitéz. Aztán vót egy csúnya, rohadt, ragyás katona. Ment szabadságra. A városba elolvasta, hogy jelentkezzen az a vitéz, aki a sárkányokat levágta. Ahogy a vitéz szídelgett, meglátta a sárkányokat a hármas határba, kapta magát, levágta a nyelvit a sárkányoknak, mert ki vót írva a városba, hogy bizonyítványt vigyen arrúl, hogy legyőzte a sárkányokat. Elment a királyho, jelentkezett. Hát nem vót más jelentkező! Csúnya vót, ragyás a katona. Megijedtek a királyjányok. — Szent isten, űk olyan szípnek látták, vagy csak iccaka vót olyan szíp? Most csúnya vót az orra, csúnya, veres. Jelentkezik a katona a királynál. Azt mondja a király: — Bizonyítékot kérek! Mutatta a nyelveket a katona. — Kérem, aszondja a király, válasszon vitéz úr, amelyiket akar! A katona a kisebbik jányt választotta. A kisebbik jánya a királynak meg majd meghalt.