Dömötör Ákos szerk.: Sarkadi népmesék (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 34-36. Gyula, 1962)

Elkezdtek beszélni, hogy mit vettek, mit vettek, hát belenéz a legidősebb a szemüvegbe, meg van halva a királykisasszon. — Hú, most hogy menjünk a temetísire? — Semmi baj — mondja a közbülső fiú —, van neki egy olyan köpennyé, betakaródznak akkor, ott lesznek mindjárt. — Nekem meg olyan vesszőm van —, mondta a legkisebbik királyfiú —, ha megérintem, feltámad a királykisasszony! Azonmód a fiúk a köpenybe burkolództak: — Hipp-hopp, ott legyünk a királynál! Ippen már szögeztík a királykisasszonyt le. Mikor bementek, odamennek, a legkisebb királyfiú megérinti a lányt, mikó a koporsót levettík. A lány azonmód feltámadt. Felült. — Jaj, de jót aludtam! Na, aszt mondja a király: — Mit vettél, te fiam? — az idősebbnek. — Olyan szemüveget vettem, hogy mikó a királykisasszony meg vót halva, én megláttam. x — Te mit vettél? — kérdezte a király a közbülső fiút. — Én meg egy köpönyeget vettem — aszondja —, ha azt mondom, hogy „hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok", ott leszek ezzel. — Na, aszondja, te mit vettél, fiam? — mondja a legkisebbnek. — Én meg — aszondja —, ezt a varázsvesszőt vettem. A királykisasszonyt feltámasztottam. — Na, fiam, akkor tied a lányom! Tied a legkisebbik lányom! Mer övé vót a legértékesebb, a nádvessző. Na, osztán lett nagy dínom-dánom, nagy lakodalmat csaptak. A három fiú megnősült. A legidősebb királyfit kapta a legidősebb királykisasszony. A közbülső királyfi a közbülső királykisasszonyt vette feleségül. A legkisebbik jányt a legkisebbik királyfi. Máma is boldogan élnek, ha meg nem haltak. (KRISZTUS ÉS PÉTER A CSÁRDÁBAN) Krisztus urunk a fődön járt Péterrel. Egyszer Péter azt mondta Krisztusnak, hogy engedjík meg, hogy az asszony dirigáljon az embernek. Hát Jézus Krisztus elintézte, hogy az asszonyok parancsoljanak. Egyszer aztán a két vándor, Krisztus és Péter elindultak szállást kérni. Bementek egy házho. Köszönnek. Az ember főzte a vacsorát, az asszony a kocsmába vót. — Vándorok vagyunk, bácsikám, szállást kérnénk éjcakára! Azt mondta az ember, hogy: — Én nem bánom, fessenek csak befáradni! Várják meg a feleségemet, míg hazajön. Az asszony jött haza a kocsmából. Kérdezte, hogy mit keresnek itt ezek az emberek. — Ezek szállást kérnének. Ez a két vándor.