Dömötör Ákos szerk.: Sarkadi népmesék (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 34-36. Gyula, 1962)

ELŐSZÓ A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványainak megjelenését minden bizonnyal érdeklődéssel várja nemcsak Békés megye hagyományai iránt oly fogékony közönsége, hanem tudományos életünk is. A rövid három esztendő alatt kiadott 30 füzet eddig is kitűnően dokumentált forrásanyagot adott a hazai művelődéstörténeti, régészeti és néprajzi kutatásokhoz. Méltó ez a sorozat ahhoz az élénk kulturális élethez, amely az utolsó száz év alatt Békés megyét jellemezte és amelynek mindenkor élén haladt a gyulai múzeum. Reméljük, hogy e sorozat ösztönzőleg hat mindazokra, akik szivükön viselik a múltunk kultúr-értékeinek feltárására irányuló törekvéseket s átérzik haladó hagyományaink ápolásának nagy fontosságát jövőnk építése szempontjából. Aki a Magyar Néprajzi Társaság 1961 tavaszán Gyulán megrendezett vándorgyűlésén részt -vett, jóleső érzéssel tapasztalhatta a néphagyományok iránti érdeklődés elevenségét. Meggyőződhetett arról, hogy a néprajztudomány a gyulai társadalmi gyűjtők komoly támogatására számíthat. Dömötör Ákos kis mesegyűjteményének közrebocsátásával ezúttal Békés megye népköltészeti kincseire szeretnők felhívni a figyelmet. Szerény kis gyűjtemény ez, két sarkadi ember meséit tartalmazza. Az egyik írástudatlan cukorgyári munkás, a másik parasztember. Az egyik mesetudománya tizenhat, a másiké nyolc darabból áll. Csekély számok ezek, ha a szabolcsi, szatmári, vagy a székely mesemondók gyakran száznál is többre menő mesekincsével mérjük össze. Mégis, igen becses számunkra ez a gyűjtemény, mert úgynevezett „meseszegény" területről származik. S tegyük hozzá: olyan időszakban került rögzítésre, amikor már a szövetkezeti útra lépett parasztság országszerte lépést tett a városiasodás felé, és amikor az egykori elnyomott helyzetében kulturális szükségleteit kielégítő népköltészet emlékképei kezdenek szertefoszlani. Ez a gyűjtemény bármilyen kicsiny legyen is, igen sok mindenről tanúskodik: a Dél-Alföld egykor gazdag népmesekincsének emlékét idézi elénk s arra figyelmeztet: van még mit keresnie a gyűjtőnek! Mennyire igaza volt Kálmány Lajosnak egykor, amikor szót emelt az ellen a közfelfogás ellen, hogy népünk balladateremtő csoportja, a székely, s bizonyítékul szebbnél szebb balladákat adott közre Szeged tájékáról.