Béres András: Tiszántúli híres betyárok (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 26. Gyula, 1961)

Ügy, hogy nemsokára megbecsülendő sarzsit szerzett. Szakaszvezető lett a közösöknél. De nem sokáig subckolta a sarkantyús huszárcsizmát. Muszájból hamar kitöltötte a katonaidőt. Hazajött. Itt újból becsületes életet akart kezdeni, de a folyási uraság nem szerződtette juhászszámadónak. Ekkor fanyalodott a könnyű életre. Még ki is figurázta az uraság, hogy nem kell neki nyalka obsitos szakaszvezető, mert nem a juhnyájra, hanem csak magára lesz gondja. No hát ettől kezdve nem a nyájra, hanem az urakra lett nagy gondja Pistának. A szegényeknek még az ingit is oda adta volna. Ügy 1860 táján fürmenderek hajtották az adót a sas gyomrába. Ha valaki nem fizetett, ellicitálták feje felől a házat. Egyszer is egy szegény ember, hogy rendezhesse szegénysége utáni járandóságát, három süldőt elhajtott a vásárra. El is adta. Mikor jött hazafelé, egy útmenti csárdába húzódott a hűvösre. Kért egy félliter bort. — De nincs idefel bor — mondja a csaplárné —, lemegyek a pincébe. A szegény ember meg ott ült, nem győzte várni. Egyszer csak hirtelen megáll egy ló, leugrik egy betyárforma az ajtóba. A szegényember meg csak nézi-nézi, s mintha köszönne, azt mondja; — E meg Sós Pista. — Én az vagyok! Ide a pízed! A nagyobb nyomaték kedvéért a gatyakorcba dugott pisztolyra tette a kezét és megrázta vállán a puskát. Akkor a szegény ember kivette nyakából a kis vászon zacskót, elibe lökte az asztalra: — Itt van a pízem, itt van a házam, itt van az íletem. — Mir van itt az íleted? — Mer a vasasok ellicitálják a házam, ha ki nem fizetem az adót. — Hej, ismerem őket, — mondja a betyár — azoknak én is vótam katonája. De kinek adtad el a süldőket? — Börzsének. -— Tudom, az annya keservit. Nagy kupec. Na ne búsulj. Itt a pízed, itt a házad, itt van az íleted. Többet egy szót se szólt. Amilyen gyorsan jött, ugyanolyan gyorsan el is tünt. Mikor reggel a szegényember felkelt, a három süldő ott röfögött az udvarán. Ilyen legény volt ez a Sós Pista. Hortobágyon jártomban egyszer öreg emberek esti beszélgetését hallgattam. Szinte egymás szájából vették ki a szót. Emlegették a régi pásztorokat. Idézték a puszta régi életét, öreg Erdős Márton így fűzte a beszéd fonalát. — Vót itt Angyalházán egy fekete juhász, Farkas András. A múzeumban is van annak kípe. Attól hallottam, harminchét-harmincnyolcban beszélgettek a csárdánál úgy tavaszi fertájban. Ott beszélte az öreg, hogy mikor ő még gyerek volt, lehetett 10—12 éves bojtár,