Ifj. Bartók Béla - Vargyas Lajos: Bartók Béla Békés megyei kapcsolatai - Az Alföld és Bartók békési gyűjtése a folklórkutatásban (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 24. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1961)

Vargyas Lajos: Az Alföld és Bartók békési gyűjtése a folklórkutatásban

állanak, amelyek felváltva a második és az első fokon állnak meg, szabálytalan sorrendben, kötött forma nélkül. Az egész oktávot bejáró, nagyobb sirató pedig ahhoz a vogul-osztyák énektípushoz hasonlítható, ahol ez a dalfajta kvarttal mélyebben is megismétlődik, tehát a rögtönzött sorok váltakozva hol az ötödik, hol a negyedik, második és első fokon tartanak megnyugvást — kapnak „zárlatot". Pontosan ilyen felépítésű siratónk azonban nem volt, mert nálunk a harmadik zárlat — a második fokon — már egy siratódallamban sem található, hanem helyette a moll tercen — b-n — keresztül mindjárt az első fokra hanyatlott le a dallamvonal. Egyes-egyedül a Kiss Lajos-féle, hódmezővásárhelyi siratóban találunk pontosan 5., 4., 2., és 1. fokú zárlatokat —- mint az obi ugoroknál. Már pedig az aztán teljesen ki van zárva, hogy Kiss Lajos valamit is tudott volna arról, hogy mi ennek a hangnak a jelentősége, hiszen fogalma se lehetett vogul párhuzamról, de még a kadenciák kvart-megfeleléseiről sem. Hiba itt-ott lehet lejegyzéseiben, inkább ritmusában, de az egészen bizonyos, hogy tudni kitűnően tudta a dallamokat, mert gyermekkorában sokaktól hallotta, s maga is énekelte, s többszörös tévedés főhangokban nem valószínű, mivel a dallam egésze igen szabályos, ismert forma. Tehát megint csak azzal a ténnyel kell számolnunk, hoqy egy egészen arhaikus sajátságot, ami a dallamfelépítés logikája szerint is eredetinek bizonyul, az Alföld, a nyelvterület közepe őrzött meg egyedül, éppen az a terület, ahol már szinte teljesen eltűnt maga a jelenség, a siratóének fejlett formája, s csak egy véletlenül fennmaradt emléke tanúskodik róla, milyen is volt valaha a magyarság zömének hagyományában. S újból megbizonyosodunk arról, hogy a hátramaradottabb területeken fennmaradó, gazdagabb hagyomány már bizonyos fokig elváltozott, nem eredeti formákat őriz, míg a központban volt általános az eredeti alak, de ott hamarabb eltűnt az idők folyamán. Vagyis azzal kezdtünk számolni, hogy a jelenségek az Alföldön, az ország szívében voltak meg mindig előbb, ott alakultak ki eredeti formájukban, onnan terjedtek tovább több-kevesebb módosulással a szélekre, s csak az idők folyamán tűntek el az ország közepéről a további fejlődés következtében. Tehát hiába őrzi ma Erdély vagy a Dunántúl nagyobb mértékben a régi dalokat, az eredeti formákat az Alföldön kell keresni, s ott kell egykori eredeti területüket is. Ezt egy sor egyéb tapasztalat is megerősítette. Egyre jobban megismerjük az Alföld északkeleti csücskének, a magyar nyelvterület egy aránylag félreeső zugának régies folklórját. Szabolcs-Szatmár megye ma már úgy áll előttünk zenéje, tánca, mesekincse alapján, mint Magyarország legarhaikusabb területe. S mit tapasztalunk ezen a területen? Mindazok a dallamok, régies dalszövegek, a férfi egyes-táncnak formái, amit eddig erdélyi sajátsásnak ismertünk, és sehol másutt már nem találkoztunk velük, azt illetve abból igen sokat itt még megtalálhatunk, mint ami javában virágzik, vagy fel-felbukkan mint szórványos régiség: „Amerre én járok, még a fák is sírnak" mint közismert táncdal, régies dallam-