Ifj. Bartók Béla - Vargyas Lajos: Bartók Béla Békés megyei kapcsolatai - Az Alföld és Bartók békési gyűjtése a folklórkutatásban (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 24. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1961)

Vargyas Lajos: Az Alföld és Bartók békési gyűjtése a folklórkutatásban

felépítési szerepét, kiderült, hogy az ötödik fokon megálló első rész lehet csak az eredeti forma. Bebizonyosodott ugyanis, hogy dalaink egy részében jelentkező kvintváltás ősi sajátság, egyezik a volgai népek és a távolabbi török-tatár népek hasonló dallamrendszerével : a dallam első fele ezekben egy kvinttel — öt hanggal — mélyebben megismétlődik, s ebből áll elő a dallam második fele. Ebben a rendszerben nem is lehet másképp, minthogy az első rész ötödik fokon álljon meg, minthogy az utolsó résznél öt hanggal följebb van; az alaphangon (1. fok) levő záróhangnál tehát öt hanggal feljebb kell lenni az első rész végződésének, a főzárlatnak, vagyis a d-n. Bartók könyve írásakor még csak néhány cseremisz dalt ismert, s ezt a lehetőséget még csak lábjegyzetben említi, mint merész föltevést. Azóta megismertük a cseremiszek és más keleti népek dalait, ahol ez a rendszer teljes tisztaságában és nagy tömegben tanulmányozható, (míg nálunk már többnyire csak egyes hangok őrzik nyomait áz ilyen dalokban), megállapíthattuk, hogy a mi dalainkban tapasztalható jelenség részleteiben is egyezik a keleti sajátsággal, azon felül egyes dalaink kétségtelenül változatai cseremisz és más keleti daloknak. A kvintváltó típus tehát népzenénk egyik legrégibb — honfoglalás előtti — rétege. Ezek szerint nem a b-n megálló dalok őrzik a legrégibb sajátságot, hanem az ötödik fokon, a d-n megállók; nem a nagyszámú erdélyi dalok, hanem a kisebb számban fennmaradt, alföldiek, s a változás Erdélyben és Dunántúl történt. Ezt sokszor maguk a dalok is világosan elárulják, amikor a dallam határozott kvintmegfelelésben mozog a két felében, egyedül a főzárlatban tűnik el ez a megfelelés éppen azáltal, hogy a záróhang nem megy a szabályos ötödik fokra, hanem le az elsőre (többnyire a Dunántúl délnyugati részén, Somogyban, Zalában), vagy le a harmadikra, b-re (többnyire Erdélyben). Példákat láthat erre az érdeklődő Példatáram 2.,' 3., (11—13.), 16.. 17., 20. (erdélyi b főzárlat) és 4., 21., 38. (dunántúli g főzárlat) számaiban. Az összehasonlító kutatás eredményei másutt is nyújtanak hasonló fogódzókat az elsőbbség megállapítására. Népzenénk egyik legrégiesebb típusa például a sirató. Ma már nagyon ritka, s csak a legrégiesebb területeken hallható: Déldunántúl egyes falvaiban, nyugati palócok közt, Erdélyben és Moldvában. Újabban az Alföld északkeleti részén — a Palócföld és Erdély között — a Nyírségben és Szatmár megyében is előkerült, de az Alföld középső, legfejlettebb részein már emléke sem maradt fenn. Egyetlen feljegyzése van a régi alföldi siratónak, amit kezdetleges, hibás kottaírása miatt nem vett komolyan számba senki: Kiss Lajos (a néprajzos, a „Szegény ember élete" szerzője) adta ki a régi hódmezővásárhelyi dalokat, köztük a siratót is, ahogy Ő tudta még gyermekkorából, s ahogy éneklése nyomán utólag lejegyezték. Időközben siratóinkat összehasonlították a legközelebbi nyelvrokonok, a vogulok-osztyákok dallamaival, s kiderült, hogy kapcsolat van köztük, különösen a kisebb hangterjedelmű sirató és az obi ugor dallamok egy bizonyos fajtája között. Ezek ugyanis két sorból