Banner János: Márki Sándor emlékezete (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 21. Gyula, 1961)

lik: ez bizonyos; azt sem fogja azonban senkisem tagadni, hogy méltóbban történelmi ősi hibát jóvátenni, Európának egy arisztokráciája sem tett jobban jóvá, mint a magyar, mikor 1848-ban a jobbágyságot feltétlenül felszabadítá, minden átmenet nélkül aláásva az önmaga létalapját s ezáltal csorbát ütve a nemzeten is. Ez lehet furcsa felfogás, de jogosult. Dósáról történelmünk még nem mondta ki az utolsó szót. ...A köd, mely az 1514. eseményeken ül. reméljük, fellebben még, s reméljük, hogy Márki úr, ki az Akadémia dicséretét méltán kiérdemelte, idővel e realisztikusabb alapon fogja tárgyalni a kérdést. Mert hivatása van rá.'' Az előttem csak ebből a kritikából ismert, s még Szinnyeiben sem található szerző csak az 1848-as jobbágyfelszabadításról vallott maradi felfogását mondja furcsának. Ha még csak furcsa volna, de sokkal több ennél: közel negyven esztendővel a reform korszak lezáródása után így látni olyan elfogultság, amit megérteni csak úgy lehet, ha előjogait vesztett emberre gondolunk, aki a nemzet érdekeit a nemesi osztály valóban erősen érintett érdekeivel tévesztette össze. Nemcsak elfogult ez az álláspont, hanem Dósa Györggyel és a parasztsággal szemben ízléstelen és cinikus, és ez azt mutatja, hogy Márki emberi érzésektől áthatott felfogása az elevenébe vágott az osztálykorlátokkal közel négyszáz évvel a valóban véres események után is gondosan körülzárt historikusoknak, akik mindent megtettek, hogy az említett köd minél sűrűbb legyen az 1514. események fölött. Az elismerő szavak csak kendőzni akarták a régi véleményhez ragaszkodó, ósdi, elfogult felfogást. Tárgyilagos bírálat nem tett volna ennyi szolgálatot sem a könyvnek, sem az ügynek. És ez a felfogás a napi sajtóban is visszatükrözött. A Nemzet

35 hasábjaiban Szalay József írta elfogultságtól éppen nem mentes ismertetésében : „Amint e század második negyedében a jobbágyság felszabadítása napirendre került, kezdtek egyes írók történeti előzmények után szétnézni. Némelyeknek, bár hibásan, Dósa. Györgyön akadt meg a szeme, így esett, hogy Arany Jánosnak megfordult eszében eposzt írni róla, Eötvös pedig szabadsághőst csinált belőle, híressé vált regényében. Ez írók történelmileg hibás felfogását még menti az, hogy nem voltak történetírók, s hogy a 40-es évek forradalmi légkörében éltek." Kár, hogy nem idézi Aranynak Petőfihez 1847. február 28-án írt levelét: „Csák, Rákóczi- sőt Dósa is megfordult az én fejemben, de ott á nagy bökkenő: a cenzor ónja. Dósát mosolygód talán? Hisz tette nem volt egyéb, mint egy kis reakció a természet örök törvénye ellen. Istentelen rabszolgalázadás Szent Domingóban?" A cenzor ónja 1883-ban már nem működött. Munkáját elvégezték az Akadémiánál kiadni nem engedő bírálók. De Szalaynak is volt néhány rosszaié szava: 35. 1883. 148. SZ.