Banner János: Márki Sándor emlékezete (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 21. Gyula, 1961)

„Annál inkább meg kell azonban ütköznünk azon, hogy e mű szerzője, aki alapos kutatást szentelt e munkának, aki oly korszakban él. mikor ama szenvedélyek már kialudtak, Dósában a képességeinél sokkal nagyobb feladatban fejét vesztett vitéz, de a maga dolgain ismeretekkel nem bíró katonában szabadsághőst lát, aki öntudatosan küzd a szegény nép jogaiért, akit egy Zrínyi Miklóssal, Görgeyvel, vagy Kossuthtal lehet párhuzamba fogni. Így esik aztán hogy szerző ezen szerencsétlen céltalan és ezért semmi szín alatt eredményre nem vezethető parasztlázadást forradalomnak kereszteli, s nem a dolgot magát találja bűnnek és hibának, hanem csak a kivitelét hibásan eszközöltnek. Ügy hiszi talán, hogy ezt jól is lehetett volna eszközölni? E felfogásból ítél meg minden eseményt, s még a mészárlásokban sem lát egyebet, mint tévedést." Kevés jóindulat, megértés, de temérdek tévedés van ebben a pár kiragadott mondatban. Csak két kérdést vessünk fel, bár sokkal többet is lehetne: kialudtak-e valóban a szenvedélyek? és, ha kialudtak volna is, befolyásolhatja-e az a közel négyszáz év eseményeinek megítélését? Nem tudnánk igennel felelni egyik kérdésre sem. Milyen zavar lehetett a régi események megítélésében, amikor a róla szóló új szempontú könyvnek ilyen förgeteges bírálatban kellett részesülnie? Tükrözte-e az ilyen bírálat a kor szellemét? Teljesen valóban nem, de a könyv értékét kétségtelenül az elfogult, tagadó bírálat is jelzi, s helyét kijelöli szabadságmozgalmainkról szóló történelmi irodalmunkban. Erről többet mondanak a pozitívan értékelő bírálatok. Lássuk ezeket is. Az Egyetértés

36 névtelen ismertetője írja: „Márki föltett szándéka, hogy annak az osztálynak történetét írja meg, amely éppúgy igényt tarthat érdeklődésre, részvétre, mint ahogy igénybe vette mindezt a másik, a kiváltságosok osztálya... öntudatos küzdelemnek mutatja fel a véres harcot, melyet rendesen rablóhadjárat gyanánt beszéltek el. Hogy mindezt az addigi történetírás elfogultságával szemben állapítja meg; ezen a történetíráson — mindjárt az esemény után megírtakon — a megrettentő hatás látszik; nagyon elfogult, de mégsem annyira tendenciózus, mint a későbbi írók. Azok több olyasmiről semmit sem tudnak, ami jóval ő utánuk, mint tény szerepelt.*' Talán hozzátehetjük, olyan tény. amelyet semmiféle történeti adat, addig lappangó levéltári okmány nem bizonyít. Kieszelt részletek, amelyek nyilvánvalóan csak azt a célt szolgálták, hogy az évszázadokra kiható kegyetlen visszahatást nem menteni, hanem indokolni megkíséreljék. Az Alföld

37 — r. — betű alatt rejtőzködő cikkírója tisztán és világosan ítéli meg mind a régi történetírás elfogultságát, mind Márki munkájának nagy jelentőségét. 36. 1883. 151. SZ. 37. 1883. 126. sz.