Csákabonyi Kálmán: Békés megyei boszorkányperek a XVIII. században (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 17. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1960)

Német Mártonnétól hallottam, szól a tanú, hogy a fejkötő a menyecske lányé volt. Boszorkányságát pedig sem nem tudom, sem nem hallottam. Szűcs Judit, Botka Mihályné vallotta: »Magatol Német Mártonnétól hallottam, hogy a mikor fia megfogattatván búsult, egy vén koldus megyén hozzája, ki is látván törődését Német Mártonnénak, kérdi tőle: Mit búsul kegyelmed asszonyom? Azért búsulok, felelt Németné, mert a fiamat megfogták s szörnyen szenved a tömlöcben szegény. Egy czipóban süssön meg kegyelmed egy fejkötőt, szólt a koldus -— s had egye meg a fiú, s nem szenved tovább.* Ezen tanú is kijelenti, hogy Németnének nyilvánvaló boszorkányságát sem nem hallotta, sem nem tudja. Kónya Istvánné, Dudás Katalin szintén nem tud semmit a Németné boszorkányságáról, sem nem hallott arról semmit, s mindössze csak azt tudja, hogy Németné fejkötőt sütött a czipóba a fiának, ki tömlöcben van. Ezt is Balog István szomszédjától hallotta. Sebestyén Mihályné Nagy Anna előadta: A Németné lányától hallottam, hogy az anyját tömlöcbe vitték, hozzám jött s ugyan reszketett és én kérdeztem: Te, mit csinálsz, mit félsz? Elvitték anyámat, mondja a lány, a tömlöcbe, azon búsolok. Miért? — kérdem tőle. Egy vén koldus jött hozzánk, mondja, s miután sírtunk, azt kérdi tőlünk : Miért siránkoznak kigyelmetek? Erre anyám azt felelte: Azért siránkozunk, mert egyik fiam Aradon, a másik meg Békésen ül a tömlöcban. Asszonyom — így szólt aztán a koldus — keressen kigyelmed egy olyan fejkötőt, melyet legelsőbben fejére kötnek valamely férjhez menendő leánynak, azt egy czipóban megsütvén, adja be kegyelmed a fiának, s ha eszik belőle, ne féltse többet a fiát. Ez a tanú sem tud semmit a Németné boszorkányságáról. Igen érdekes a Kacsa Jakab vallomása: Hallottam másoktól, hogy Német Mártonné sütött a fiának egy czipóba fejkötőt, de hogy mi végre, nem tudom. — De én is csináltam azt, mikor Moldvában 44-en rabságban voltunk sa — féreg úgy közénk esett, hogy sokan kényteleníttettünk jó ruhánkat is kihányni. Míg nem egy emberséges öreg ember nem javallottá volna ilyen formán : Édes nemzetségim, ne hányjátok ki a ruháitokat, most ment férjhez egy leány, annak fejkötőjét kérjétek el és meg kell sütni czi-