Csatári Dániel + Veress Endre: Veress Endre emlékezete + Báthori István habsburg-ellenes politikája (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 16. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1960)
Csatári Dániel: VERESS ENDRE EMLÉKEZETE
vonatozásait; kiadja az Olasz egyetemeken járt magyarországi tanulók anyakönyve és iratai című gyűjteményt 7 ' 7 . Meglátogatja szülővárosát, Békést, és úti benyomásairól előadást tart a rádióban 48 és a nemzeti elfogultságon felül álió Kemény József munkásságáról ir 49 . 1943-ban pedig a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesület felkérésére a megjelenés sorrendjében, a keletkezésükben szerepet játszott okok ismertetésével összeállítja tudományos munkásságának részletes kimutatását. A következő évben, 1944-ben Kolozsvárott még megjelent »Bathory István levelezése^ című kétkötetes oklevéltára 50 , de a fenti bibliográfia ügye elévült, s ezért azt visszakérte. »A kézirat egyetlen példányáról azt sem tudtuk — írta Endre fia — egyáltalán megvan-e még, vagy megsemmisült? . . . Határtalan izgalmak közben teltek a hónapok. Végre, 1945 tavaszán egyik este megjelent budavári kertes házunk romjaiban egy román tiszt, és épségben átadta a kéziratot. Apám Kolozsvárt élő öccse, dr. Veress Ferenc orvosprofesszor bízta rá, amikor megtudta, hogy . . . hivatalos küldetésben átmegy Magyarországon.« így, a már 78 éves tudós hozzáfoghatott az aggodalommal számontartott kézirat egyetlen példányának tökéletesítéséhez, és ezzel munkásságának olyan biztos iránytűjét készítette el, amely megérdemelné, hogy nyomdába kerüljön. A felszabadulást követő első években ez a feladat köti le fogyó erejét. 1946 márciusában családjával együtt Pécsre költözött. Itt rendezte sajtó alá a Szikra nyomda számára 1948 novemberében megjelent hattyúdalát, -Báthory István levélváltása az erdélyi kormánnyal* címen, csizsolgatja a többieket, és bírálatával segíti a fiatalabb történésznemzedéket. Sajnos, azonban betegeskedése, majd 85 éves korában bekövetkezett halála megakadályozta abban, hogy minden tervét valóra válthassa, és újabb müvekkel gazdagítsa az ekkor már új utakon haladó, megújhodó magyar történelemtudományt. Ámde halála feloldotta életének és művének végső titkát. Stefan Zweiggel — akit ő is oly gyakran idézett — mondhatjuk el: »E magányos ember nagy tragédiája csak az utolsó pillanatban, eszméje győztes megvalósulásával válik nyilvánvalóvá — az ő sorsa az volt, hogy csak a feladat terhét viselhette, és soha nem örvendhetett végső sikerének. A sors a megszámlálhatatlan milliók tömegéből csak a cselekvésre választotta ki ezt a komor, hallgatag, önmagába befalazott férfiút, aki mindenét, amije a földön volt, és hozzá még életét is megingathatatlanul hajlandó volt feláldozni az eszméért. Csak szenvedésre és nem örömre volt elhivatva, és a sors a tett végrehajtása után hála és irgalom nélkül elzavarta, mint valami napszámost. Művének dicsőségét más emberek aratják le, más emberek harácsolják össze a nyereséget, más emberek ülik az ünnepeket.. . Csak megláthatta, csak megérinthette a diadalmi koszorút, de amikor fejére kel-
