Szűcs Sándor: Békési históriák (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 6. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1959)

Három híres betyár, meg a csendbiztos ködmöne

Három híre§ betyár, meg a csendbiztos ködmöne Emlegetik] a határbéli öregek, hogy valamikor régen az egyik orosházi tanyán a béresek és szolgalegények nagy szénaboglyákat hordtak kazalba. Raklak a villások, mint valami emeletes házat. A gazda pediglen az eresz árnyékából dirigálta őket. »Halljak, hé emberek! Ezt a tanyafelőli boglyát ne bántsák, hagyják a helyén! Etetjük innen, ami télire marad belőle, majd behordjuk a tartoba«. Erre már amúgy se jutott volna idő; mire betetőzték, lekötötték a kazlat, öreg este lett. Majd aztán úgy éjféltájban, mire a ficánkoló fiatalság is megalszik, akár a tej, — valaki megkocogtatta körömmel a tanyáhaz ablakát. A gazda hirtelen felriadt, úgy tetszett neki, mintha félrevert harangszót hallott volna, az óriási szénakazal meg langalna kegyetlenül. De látva, hogy nem vereslik az ablak, lusta volt talpra ugrani, csak a dunyha alól ordított egy nagyot: »Mi az, hé, mi baj van?? Kívülről azonban csendesebben szóltak vissza: »Nincs semmi baj, gazduram, csak aludjék nyugodtan. Amiért szét nem hányatta azt a szénaboglyát, csupán azt az egyet akarom megköszönni. Mert tegnap hajnal óta abban lappangottam, osztán ha megbolygatják, nagyon rám világosodott volna«. Erre a szóra már lehullt a párnahályog a gazda szeméről: »Hat kicsoda vagy tc, hékás?« Mire a válasz: »Avval ne törődjék kend, gazduram! Az vagyok, aki vagyok: Nekérdi Pista. Az ólból már kiválasztottami a piszrát mjeg a keselyt, viszem is mind' a kettőt. Nyugodalmas jóéjszakát!« Több szó nem is esett. Csak elnyargaló lovak patáinak dobogása hallatszott még pár pillanatig. De erre már kiugrott a gazda a tollas ágyból! Mint a várvirasztó, olyan csihét csapott. Olyan lett a tanyaudvar, mint rajzáskor a méhkas. A felvert legények ingben-gatyaszárban, mezítláb ugráltak lóhátra. Elől a gazda, lélekszakadva: »Utanam, hekasok!« Igenám, de merre? Arra indultak, amerre az orruk rántotta őket. A Monori-csárda esett közelebb, annak a szagára mentek. Odáig be is vált a szimat. Azt mondja nekik a vén csapláros: »Hat való igaz, hogy az elébb járt itt egy magas, barna szőrű fiatal, osztán rám parancsolt hogy az utána nyargaló embereket igazítsam útba: a gyulai vásárra ment, Gyányi Sándor a becsületes neve«. E név hallattára keservesen kifakadt a gazda: »Tyű, aki megistenelte a rézfánfütyülőjét!...« Mert Gyányi Sándor híres betyár volt s neki a nyomába eredni nagy elbizakodottság és hiábavaló töredelem lett volna. Nyilván erre célzott az üzene

1 is, mert a legközelebbi gyulai vásárt csak egy fertályesztendőre jelezte a kalendárium. Erre csak legyintem lehetett!