Szűcs Sándor: Békési históriák (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 6. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1959)

Három híres betyár, meg a csendbiztos ködmöne

Egy másik neves betyár, Virág Károly is sokat méregette

> a békési határokat. De nem mintha arra lett volna kíváncsi, hány mértföld esik Orosháza és Ladány, meg Gyula és Öcsöd közé... De lóháton is elfárad a legény, ha ütik a nyomát! Egyszer aztán beárulta valami irigy fehércseléd, hogy a szeretőjénél piheni ki fáradalmait, Endrőd alatt, egy nagyláposi tanyában. — Nosza rajta! A pandúrok egy éjszaka körülfogták az ócska hajlékot, mint kaláris a menyecske nyakát. Jól kiszimatolták a környüállást. Azután kieszelték, hogy létrát támasztottak a csorba eresznek, fellopakodtak a nádtetőrfe; s a markosabbak megköpvén tenyerüket, vékonyabb dongájú hét társukat a nagy pendelykéményen keresztül egymás után leeresztgették( a pitarba. Kötelet hurkoltak a derekukra. így zaj, zörgetés nélkül jutottak be, nem verték fel az alvó betyárt. Hanem mikor már benn voltak, akár a tatár ármádia, úgy rontottak a szobábaí, s mire mély álmából magához tért, már vasba is verték a dunyha alatt. Azt se hagyták, hogy felrántsa salavári nadrágját, pitykés dolmányát magára öltse, hanem csúfságul egy szál furulyagatyában kísérték a gyomai városháza kis dutyijába, hogy másnap törvény elébe állítsák. »No, Virág Károly, elhervadsz te már hamarosan! ütött a te végórád, mert pálcát törnek a fejed felett!« — Csakhogy nem így történt ám! Mikor virradatkor levették Iaz ökölnyi lakatot, hát csak az ajtófélnek estek ámulatukban: a .betyárnak csupán hült helyét találták! Hosszú göndör hajában jóféle acél fésűt hordott, annak kitördelte a fogát s mint valami fűrésszel szépen elreszelte a tömlöcablak vasrácsát. A nagyláposi tanyán leverték kezéről a bilincset, magára öltötte nyalka gúnyáját, jólábú lovat adtak alá —• s aztán illa berek, nádak erek! Elébb is a Simai-csárda felé kanyarodott. Messzeföldön híre járt ennek a pusztai intézménynek. Békés és Jásznagykunszolnok határára építették, csavaros ésszel fundálva ki helyét. így lehetett könnyűszerrel kereket oldani belőle. Kilestek az ivó ablakán s ha békési pandúrok közeledtek, ellenkező irányba inalt, akinek vaj volt a fején, a szolnokiak, kunságiak elől pedig emerre igyekezett. Mert abban az időben az volt a közbiztonság rendje, hogy a vármegye pandúrja csak a maga területén hajkurászta a betyárt, ha átlépett a határon, nem törődött vele tovább. »Felolem mehetsz, csak vissza ne gyere !...« { Virág Károly azonban megígérte, hogy visszajön! Mikor megitta pint borát, azt mondja a nagykontyú csaplárosnénak: »Ide hallgasson, lelkem! Hamarosan keresnek engem, akik miattam aggódnak, de nyugtassa meg őket: vegyék le rólam a gondjukat, mert átmentem Szolnok megyébe. De ne felejtsék el, hogy a túri vásárra csikókat viszek a kondorospusztai tanyákrók. Csakugyan vitt is. Dehát ki gondolta volna, hogy így betartja a szavát! Ezt a csárdát alkalmasint a máig sokat emlegetett Simái János Bélccs megyei csendbiztosról nevezhették el a határbeli nçpek. Igaz, nem igaz? — csak egybehangzóan vallják az öregek, hogy volt ennek a Simainak egy ködmöne. Nem volt ez a ködmön se zsinórozott, se hímzett, még csak nem is báránybőrbői szabták. Csendbiztos uram valamelyik szeghalmi asztalossal eszkábáltatta, persze nemi a maga számára, hanem vallatási alkalmatosságul. Az