Napfényben gyantacsöpp. Szűcs Árpád festészete (Gyulai katalógusok 9. Gyula, 2000)

alsó sziget volt. A játék mellett sokat olvastunk, s többek közt a May Károly és Cooper könyvek hősei voltak példaképeink. Ok és cél nélkül egy gallyat le nem vágtunk, madarat, állatot nem bántottunk, s mindig úgy hagytuk el táborhelyünket, hogy az „ellenséges törzs" nyomunkat se lelhesse. Mostanában mindig sír a szívem az esztelen, felelőtlen természetrombolás láttán és képtelen vagyok megérteni, megszokni a fogyasztói társadalomnak ezt az önpusztító hulladéktermelését. Órákra le tudta kötni figyelmemet a szarvasbogarak viadala, egy sündisznó szorgoskodása, a pompázatos színű pillangók kiszámíthatatlan röpködése egy pocsolya körül. Kilestem, amikor a nyaktekercs etette hosszú nyakukkal mulatságosan kígyózó fiókáit, s azt is, amikor a jégmadár egy szemvillanás alatt víz alá bukva fogta meg a halat. El tudott bűvölni gyerekként is a párás hajnalok káprázata, a közeli-távoli Börzsöny napszakos és évszakos színváltása, az ősz igéző sárga-barna-vörös koloritja. A szép iránti érzékenység és vonzalom belémoltódott. Édesapám szépen rajzolt, korrekt tájképeket festett és jól hegedült. A hegedűt velem is annyira megszerettette, hogy gimnazista koromban képes voltam egy teljes nyári szünetet igen keményen végigdolgozni, hogy megvehessek egy hegedűt. Dédapám gyönyörű inda-, rózsa-, és tulipán-motívumokkal faragta tele a gerendákat és oszlopokat, amikből a lábasólat összeállította. Azt mondták, szebb házat épített a disznainak, mint sok ember magának. Nagyanyáim szebbnél szebb szőttesei, faragott, díszes ládák, szuszékok élnek emlékezetemben. Gazda Szűcs András még a simító szekercéjének vasába is tulipánokat pontozott. Tanítóim, tanáraim közül is többekre gondolok szívesen és hálával. Harmadik elemibe édesapám szülőfalujában, Kissáróban jártam. Ottani tanító nénim, Jancsó Miklósné akkor hitette el velem, hogy „többre vagyok képes". Az ő lelki injekciói sokszor motiválták későbbi döntéseimet is. Nagyon fájlalom, hogy ezt soha nem mondhattam és köszönhettem meg neki. Mint ahogyan Gödör Kapisztrán János ipolysági katolikus paptanárnak sem, hogy kamaszkorom kajla vadhajtásait olyan tapintatos szeretettel nyesegette. Voltak jó és bölcs tanáraim, de akik jellemem formálásában igazán szerepet játszottak, nagyon kevesen. Engem talán egy esztendeig sem tanított, mégis máig ható nyomokat hagyott bennem dr. Körtvélyessy László. Valahogyan az akaraterő, az önlegyőzés megtestesítőjévé vált szememben. Mindaddig, amíg Szegedre nem kerültem, eléggé cikkcakkos volt életem útja. Édesapám először Szutorban, egy Rimaszombat környéki faluban volt lelkész, életem első éveit ott töltöttem. Születni Ipolypásztón születtem, mert amikor elérkezett az ideje, édesanyám hazautazott, hogy engem is az öreg szülői házban hozzon világra. Öt éves koromban édesapám Ipolypásztón kapott állást: odaköltöztünk s ott éltünk az áttelepítésig. A gimnáziumot a negyedik elemi után Ipolyságon kezdtem, de a háború, illetve Trianon következményei miatt Hódmezővásárhelyen folytattam, majd Pápán fejeztem be 1951ben. Sem az érettségit adó református gimnázium, sem a vallásos családi háttér nem volt jó ajánlólevél az ötvenes években. Műszaki rajzot tanultam, ennek révén kaptam munkát Budapesten a Mávagban. Onnan kerültem le Sztálinvárosba, ahol néhány igen tanulságos esztendőt töltöttem, miközben egyre reménytelenebbül döngettem az egyetemek, főiskolák kapuit. Nemcsak nagykohó volt, de nagy kohó is. Találkozhattam ott vasat rakodó operaénekessel, malteros FOTÓ A 60-AS ÉVEKBŐL A TERVEZETT KIÁLLÍTÁS PLAKATTERVE VINKLER LÁSZLÓ MEGNYITJA AZ ELSŐ KIÁLLÍTÁST 7