Napfényben gyantacsöpp. Szűcs Árpád festészete (Gyulai katalógusok 9. Gyula, 2000)

filmrendezővel, a szocializmust fölöttébb elszántan építő lányokkal és sok derék alkoholistával. Máig csodálom, hogy közöttük én nem váltam azzá. Végül, miután pedagógusképzésre akkoriban kevesen jelentkeztek, a szegedi főiskolán kötöttem ki. A rajz tanszéken Vinkler László tanársegédje volt Kováts Margit, s most már tudom, hogy ez a két ember határozta meg életem további folyásának irányát. Kováts Margit bő négy évtizeden át, mint feleség, mint két lányunk édesanyja, bajtárs, játszótárs és legszigorúbb kritikus építgette, ápolgatta lelkemet. Vinkler László — aki ugyan egy generációval előttem járt — fokozatosan barátságába fogadott és okos, felszabadító útmutatásaival kerestette meg velem a számomra járható ösvényeket. Telerajzoltam én már kisgyerekkoromban is minden alkalmas felületet és a középiskolai rajz-szakköröket is lelkesen látogattam, ám legalább ilyen intenzitással fordultam a zene felé is és a kamaszkori versírás időszakában az irodalmi pályát sem tartottam járhatatlan területnek. A humaniórák világában éreztem magam otthonosabban, mégis, egy időben — jóval azután, hogy kocsis, kalauz és huszár akartam lenni — kacérkodtam a gondolattal, hogy építész leszek. A dolog lényege, mégha röstelkednem kellene is miatta, hogy én még húsz éves koromban sem éreztem azt a komoly elhivatottságot a festészet iránt, amire a legtöbb művészember hivatkozni szokott. Jónás sem tudta, hogy neki el kell mennie Ninivébe. Szüleim hitre épülő szilárd lelki habitusa bizonyára bennem is munkált valamilyen transzformált minőségben. Vinkler László talán ezt kitapintva terelgetett, felvillantva az önkifejezés számtalan módját és lehetőségét. Megerősítette bennem, hogy a különböző képzőművészeti stílusok és technikák körülbelül annyit számítanak a festészetben, mint a zenében a hangszerek. A melódia akármelyiken előadható. Azonban a zeneszerzőnek tudnia kell, hogy mondanivalójához, kompozíciójához mi az adekvát hangszer. Ahogy az indulás nem volt könnyű, úgy a folytatás sem. Általánosságban a szocialista realizmus, Szeged környékén pedig a vásárhelyi iskola eszméjének, igényeinek kellett volna megfelelni. Én azok közé tartoztam, név szerint is nemegyszer említve, akik „... nem vallják ugyan az alföldi realizmus hagyományain épülő piktúra kritériumait, de köztünk élnek és dolgoznak. Ha nem is értünk egyet velük, jó látni munkáságukat, véleményt formálni festői világukról" — írta a IX. Délalföldi Tárlat kapcsán a kritikus (Csongrád Megyei Hírlap, 1973. május 11.). A véleményformálásnak egyik fájdalmasan jellemző példája volt, amikor ötünk — Vinkler László, Lehel István, Kováts Margit, Veres Mihály és jómagam — teljesen előkészített kiállítását az utolsó pillanatban letiltották. Volt, aki ezt csak sokára heverte ki, — Lehel István véglegesen belerokkant, hamarosan bekövetkező haláláig már nem is festett többet. Nem tagadom sem a nemzeti, sem a lokális, iskolákhoz kötődő művészeti hagyományokat, de Goethével együtt azt vallom, hogy nincs hazafias művészet, sem hazafias tudomány. Mindkettő csakúgy, mint minden, ami magasztos és fennkölt, az egész világ egyetemes tulajdona..." Mert ha nem, akkor minden bizonnyal hazafiasnak is gyenge. Ha magyar létemből eredő magyar érzelmi és gondolati világom nem tettenérhető a képeimen, akkor hiába is választok akármilyen nemzeties témát. A téma amúgy is csupán ürügy, hogy elmondhasson az ember egyet s mást a világról, a világhoz való viszonyáról, emócióiról,