Napfényben gyantacsöpp. Szűcs Árpád festészete (Gyulai katalógusok 9. Gyula, 2000)

Dióhéjban. „Jártál szellőtőljényes csúcsokon, s láttál, ha este jött, a hegyre töppedt bokrok közt térdepelni egy jámbor őz-sutát; láttál napfényben állójatörzsön gyantacsöppet, s mezitlen iffú asszonyt folyóból partra lépni s egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár... " (Radnóti: Negyedik ecloga, Részlet) "W ól érzem magam ebben a világban. El tudnék képzelni, persze, I sokkal vidámabb, igazságosabb világot is, de amióta Káin I odacsapott Ábelnak, s föltaláltatott az irigység és kapzsiság, * tudomásul kell vennünk, hogy vannak akik a békét, szeretetet és szépséget vallják, s vannak, akik mindenáron meg akarják mutatni másoknak az üdvösséghez vezető utat, még ha a jámborok belegebednek is. Vannak aztán, akik a nagy tarkaságból csak a sötét tónusokat képesek észrevenni, míg mások meglátják a reménytelibb árnyalatokat is. Én, lelkialkatom következtében, szerencsére ezen utóbbi csoportba tartozom. E tekintetben nem elhanyagolható az ősöktől kapott útravaló sem, sőt, talán az a meghatározó. Ha kívülről próbálom nézni, borzalmasnak tűnik az életem, tele negatív élménnyel. Kisgyerekkoromban jobb kezemet szétharapta a ló, fél testemen harmadfokú égési sérüléseket szenvedtem, magyar voltom miatt nem folytathattam a gimnáziumot ott, ahol elkezdtem, úgy kellett átszökdösnöm a határon, hogy magánvizsgákat tehessek. Édesapámat koncepciós perekben hurcolták meg, deportálták, majd jött a határozat, és szüleimet, nagyszüleimet kitelepítették, ha a szülőfalumba akarok menni, elő kell vennem az útlevelemet. A felsőoktatási intézményekben, mihelyt meglátták az „apja foglalkozása" rovatban a református lelkészt, azonnal megszűnt minden kilátásom. S a káderlapom jódarabon elkísért. Nos, ennyi talán elég lett volna legalább egy mérsékelten pesszimista életérzés kialakulásához, azonban inkább az ellenkezője történt. Gyerekkorom szép volt, és tudom, hogy nem az eltelt idő szépítette meg. Születésemtől fogva (Ipolypásztó, 1933) meleg családi szeretetben nőttem-cseperedtem húgommal és két öcsémmel együtt. A szülői házban megtanultuk, hogy a szerénység nem azonos a megalázkodással, s az öntudat sem a kivagyisággal. A toleráns magatartás, az egymásért érzett felelősség és az egymásra figyelés természetes légkörében éltünk. Nagyapám egyik szólása volt, hogy „ki oszt, ki választ", azaz úgy kell elosztani mindent, hogy az osztó se járjon rosszul az utolsó porcióval. Tőle különösen sokat tanultam a magaviseletről, a munkáról, a munka eredményének megbecsüléséről és a tartalmas emberi kapcsolatok szükségességéről. A demokrácia, anélkül, hogy csak fogalmunk is lett volna e szóról, a testvérek, unokatestvérek és falubeli pajtások közösségében vált magától értetődő szemléletté számunkra. Miénk volt a nagy udvar, szérű, a tágas határ. Az Ipoly akkor még nem egy rossz csatorna volt, hanem kedves kis folyó, a falu alatt két szigettel. Kedvenc helyünk az