A gepidák. Kora középkori germán királyság az Alföldön (Gyulai katalógusok 7. Gyula, 1999)

A modern történészek nagyobbik része ma is szinte vakon, szórói-szóra, betűrőlbetűre elhiszi mindazt, ami egy ókori forrásban vagy feljegyzésben olvasható (amely körülbelül olyan, mint ha korunk magyar történetéről csak valamely nem túl baráti ország sajtója vagy történetírása állna rendelkezésre), nem nehéz ezek után elképzelni, hogy mi a véleményük a gepidákról, erről az izgága „kelet-európai" vagy „balkáni" népről. Mindehhez még az is hozzászámítandó, hogy még a legtájékozottabb s leginkább tárgyilagosnak látszó nyugati történészek számára is mellékes mindaz, ami a Rajnától keletre és az Alpoktól északra történt. Olaszországban, DélFranciaországban, Spanyolországban az V-VI. században a keleti és nyugati gótok alapítottak országot, Angliában az angolok és szászok, - a gepidák viszont nem mentek sehová, itt maradtak a Kárpát-medencében. Ennek következtében rendszeresen kifelejtődnek a „világtörténelemből", még valóban világtörténelmi jelentőségű tetteiket, a hunok és szövetségeseik kiűzését a Kárpát-medencéből is szeretik elhallgatni, vagy éppen meghamisítva, ellenségeik dicsőségét gyarapítani velük. Szegény gepidákkal csak az első világháború előtti erdélyi magyar történészek és régészek, és az első világháború utáni - még a dák-római kontinuitás bűvölete előtti - román történészek és régészek voltak megértőbbek, Tisza vidéki-nagyalföldi történetüket, szerepüket, jelentőségüket ma is az ismeretlenség homálya borítja. Ezért üdvözlendő minden kiállítás és katalógus, amely velük foglalkozik. Az egykori Gepidia földjében ránk maradt gepida emlékek előkerülése és kutatása a szerencse és a balszerencse váltakozásának története. Lássunk előbb néhány szerencsét. A legeslegelső, egyben a legnagyobbak közé tartozik: a szilágysomlyói 1. kincs előbukkanása és megmentése 1797. augusztus 3-án, - e kincs nélkül ma édeskeveset tudnánk a gepida királyság jelvényeiről, a IV. századi római-gepida viszonyról s a gepida műveltség tárgyi emlékeiről, amelyeket miniatűr formában a nagy aranylánc csüngődíszei tárnak az utókor csodálkozó szeme elé. A Kárpát-medence legelső múzeumba került s máig meglévő germán sírlelete, az 1856-ban az erdélyi KisSelyken/Klein Schelkenben talált női ékszeregyüttes is gepida eredetű. Egy nagyváradi díszcsat kapcsán már 1880-ban ki meri mondani a kutatás, hogy a csat „Meroving stílusú", vagyis az adott területen és időpontban csak gepida hagyaték lehet. 1889 júliusában a Kolozsvár melletti Apahidán olyan gazdag sírlelet került elő, amelyhez addig egész Európában csak a 481-ben elhunyt I. Childerich frank király (időközben nagyrészt elkallódott) színarany sírleletei voltak mérhetők. Nyilvánvaló volt, hogy a gepidák egyik királyának temetkezésére bukkantak rá, még azt is tudni lehetett az arany gyűrűjére írott feliratból, hogy a királyt OMHAR IVS-nak hívták. 1897-ben és 1905-ben Hampel József már határozottan kimondja, hogy az V-VI. században az Alföldön a gepidák népe élt, s ezt a véleményét az akkor legnagyobb, szentes-berekháti temető feltárójával szemben is hangoztatta. A berekháti ásatásokkal egy időben az erdélyi Mezőbándon Kovács István VI. századi temetőt mentett meg, amelyet 1913-ban a bizonyosság nagy fokán olyan gepidákkal hozott kapcsolatba, akik megélik sőt részben túlélik az avarok beköltözését; - ugyanezt a népi és kormeghatározást támogatta a Roska Mártontól 1914-ben Marosveresmarton kiásott temetőrészlet is. Ám a szép és jó kezdeteket alaposan visszavetette a balszerencse és a balhiedelmek sorozata. Az 1889-ben az első lelet közvetlen szomszédságában napvilágra került 2. szilágysomlyói kincs hamarosan azt a világméretű téveszmét kezdte erősíteni, ame8