A gepidák. Kora középkori germán királyság az Alföldön (Gyulai katalógusok 7. Gyula, 1999)

Nagy Margit: A gepida királyság (454–567)

539-től a császári seregek nagy részét a gót háború mellett a perzsák elleni háborúba vitték. A seregek távollétét kihasználva a gepidák és a csatlakozott herulok nyomban a Duna vidéki császári területek felé terjeszkedtek. Ugyanekkor a gepidák szövetségese, Theudebert frank király Észak-Itáliában kezdeményezett támadást. A gepida fronton - Jordanes szerint - Attila óta nem látott véres ütközetre került sor, melyben maga a bizánci hadmester, Kalluk is elesett. A császár a nehéz helyzetben a gepidák évi adójának fizetésére és a megszállt területek elismerésére kényszerült. Az 540-es évek végén, Elemund gepida király halála után Thorisind szerezte meg a trónt; a langobardoknál ugyanekkor Audoin került uralomra. Az új langobard királlyal Justinianus azonnal szövetségre lépett, pannóniai betelepedésüket formailag is elismerte, ami Sirmiumnak és környékének langobard megszállására is jogalapnak számított. A bizánci diplomácia célja nyilvánvalóan az volt, hogy a langobardok segítségével véget vessen a sirmiumi gepida uralomnak. Miután azonban a gepidák számbeli fölénye vitathatatlannak látszott, a langobardoknak Sirmiumért, a császár és a római érdekek védelmében meghirdetett háborújukhoz segítséget kellett kérniük. A segélykérő langobard és a császár semlegességét remélő gepida követek megjelentek Konstantinápolyban. Justinianus mindkét felet fogadta, azonban a gepidák megbízhatatlanságát már ismerve, a langobardoknak ígért fegyveres támogatást. Az 547-548-ban kezdődő és 567-ig tartó, időnként kölcsönös békeszerződésekkel megszakított langobard-gepida háborúkban a császár állásfoglalására mindvégig jellemző volt az a törekvés, hogy a veszélyes határ menti területeket birtokukban tartó barbár népek a háborúkkal egymást gyengítsék, s közben egyikük se kerüljön a másiknál sokkal kedvezőbb helyzetbe. Ugyanakkor Justinianus ügyelt arra is, hogy a bizánci segítség egyik fél számára se legyen teljesen biztos, s főként, hogy mindez bizánci részről a lehető legkevesebb véráldozatba kerüljön. A gepidák magabiztosságára mutat, hogy még a császári semlegességet is kockáztatták, amikor a római területre rabló hadjáratot indító kuturgur-bolgárokat és a szlávokat - utóbbiakat fizetség ellenében - átengedték a Dunán, amivel ismét tetemes kárt okoztak a császárságnak. Az 550-es évek végén a gepidáknál utolsó királyuk, Kunimund, a langobardoknál Alboin jutott uralomra. Kunimund idejében a királyi udvar ismét Sirmiumban volt, a gepida szállásterületek központja azonban továbbra is a Tisza vidék lehetett. A nedaói csatát követő időszaktól a Maros-Tisza-Körösök közti vidéket a gepida törzsek sűrűn benépesítették. A két-három nemzedéken át használt nagy temetők (és a hozzájuk tartozó falvak) a Tisza legfontosabb átkelőhelyei mellett, a folyó bal partján létesültek, Szentes, Hódmezővásárhely és Szeged környékén. A dél-alföldi gepida szállásterületek központi részét jelentő vásárhelyi határban a temetők többsége a Hód-tó partja mellett, a szarmata és hun kori telephelyek közvetlen közelében került elő. A kishomoki településen - a 105 sírból álló, csaknem teljes egészében feltárt temető alapján - az alföldi gepida törzsek egyik vezető nemzetsége élt, fegyveres kíséretével és szolganépével együtt (Móra Ferenc 1928-as, Bóna István-Nagy Margit 1966-1969-es ásatásai). Az V. század második felében a temető területének délnyugati részén temették el a legkorábbi betelepülőket, a hun korszak gepida harcosait: két torzított koponyájú férfit. Ugyanekkor kezdték meg a temető délkeleti és keleti részét, ahol deszkákból 33