Jazigok, roxolánok, alánok. Szarmaták az Alföldön (Gyulai katalógusok 6. Gyula, 1998)

Kulcsár Valéria: A szarmaták temetkezési rítusának jellegzetességei az Alföldön

nőkre hárult. Egy másik lehetőség, hogy eredetileg mindkét nemre jellemző archaikus szokásról van szó, amely csak a nőknél konzerválódott. A kerámia sírbahelyezése szoros összefüggésben áll az ételmelléklet kérdésével, hiszen az edényeket nem öncélúan tették a halottak mellé, hanem a túlvilági utazásra szóló elemózsia tárolóeszközeként. Az alföldi szarmatáknál az esetek túlnyomó részében nem találunk csontot sem magában az edényben, sem attól függetlenül a sírban. Ez nagyon jelentős különbség a keleti szarmatákhoz képest, ahol a legtöbb korszakban húsétel került a halott mellé (legtöbbször juh mellső lába). Úgy tűnik, hogy a letelepedett életmódra való áttérés mértékében csökken a húsmelléklet szerepe is, s valószínűleg ez magyarázza ritkaságát a magyarországi temetkezésekben is. A kárpát-medencei lelőhelyeknél arra kell gondolnunk, hogy a sírbahelyezett edényeket főként pépes ételek tölthették meg, s ezeknek nyomát - lévén szervesanyag - hiába is keresnénk. Általában megfigyelhető, hogy az ételmellékletként sírba helyezett húst a láb környékére tették az edénnyel együtt (a folyadékot kiegészítve?) vagy anélkül. A sztyeppeihez képest nálunk megváltozott a húsfajták összetétele is. Juhcsont pl. eddig csak kivételképpen került elő sírból (telepanyagból igen, ami azt mutatja, hogy az alföldi szarmaták is foglalkoztak a juh tenyésztésével és húsát fogyasztották, de a temetkezési rítusban valamiért elvesztette a szerepét). Ritkán bár, de előfordulnak marha-, sertés- és baromficsontok. A legnagyobb számban lócsontokat ismerünk, egy kivétellel azonban étkezésre alkalmatlan részekről van szó. Arra kell tehát gondolnunk, hogy az alföldi szarmaták temetkezési szokásaiban főként áldozati, rituális szerepet kapott a ló. Ez nem is tűnik különlegesnek tekintve, hogy számos nyelvészeti, történeti, régészeti és folklór adat tanúskodik a lókultusz kiemelkedő szerepéről az iráni hitvilágban. Ebben az összefüggésben szokás idézni azt a híres Hérodotos helyet,

4 amely szerint a masszageták (ázsiai szarmata törzs, lásd a keleti szarmatákról írt fejezetet) „az istenek közül egyedül a napot tisztelik, s lovat áldoznak neki. Ennek az áldozatnak az a magyarázata, hogy a leggyorsabb isten tisztelete a leggyorsabb állat feláldozását kívánja meg." Strabón

5 évszázadokkal később ugyancsak arról ír, hogy a masszageták „csak a napot tartják istenüknek, s ennek lovat áldoznak." (A tűzkultusznak is megvannak a régészeti nyomai, főként a keleti szarmatáknál. Területünkön ezek csak csökevényesen fordulnak elő pl. a sír aljára vagy betöltésébe szórt faszén formájában.) A keleti sztyeppén a késő szarmata korban jött különösen szokásba, hogy a lovat lószerszámmal jelképezték a harcosok sírjában, néha ostort, vasbéklyót, sőt, kitömött lóbőrt (lábcsontok, paták, koponya) tettek az elhunyt mellé. Visszatérve a kárpát-medencei sírokra, a lókultusz - ha nem is széleskörű - továbbélését jelzi, hogy az összes, sírban talált állatcsont lelet fele halomsírból származik, és ezeket főként lócsontként határozták meg. Emlékezzünk vissza rá, hogy a sírokat kerítő árkokban néha koponyák és egyéb lócsontok kerülnek elő. Gyakran összetört edények társaságában bukkannak fel, és nagy valószínűséggel összefüggésbe hozhatók az áldozathozatal rítusával és/vagy halotti torral, esetleg mind a kettővel. Miután a kurgánok kifejezett kisebbségben vannak a „jelöletlen" sírokhoz képest, megállapítható, hogy a lókultusz (ugyanúgy mint a húsmelléklet) a Kárpát-medencében elsősorban a kurgánok alá temetkező csoportok hagyományaiban élt tovább. Az áldozati állatokról szólva nem feledkezhetünk meg a kutyákról. Maradványaik teljes vagy részleges váz formájában kerülnek elő, s nem a sírban magában. Néhány példa: Madaras-Halmok lelőhelyen, a 121. sír közelében helyeztek el egy kutyát szabályosan megásott sírgödörben, vastag pernyerétegen (égéstermék! - lásd az előző bekezdésben a tűzkultuszról írottakat). A kutyakoponya környékén baromfi csontokra akadtak. A Debrecen-Máta 114