Zúduló sasok. Új honfoglalók - besenyők, kunok, jászok - a középkori Alföldön és a Mezőföldön (Gyulai katalógusok 2. Gyula, 1996)
Hatházi Gábor: Besenyők és kunok a Mezőföldön
A perkátai leletek és régészeti jelenségek azonban némileg mást jeleznek. Már a templomdomb körül, kb. 850x300 m kiterjedésben, a felszínen gyűjtött bőséges XIII-XIV. századi kerámia is arról vallott, hogy itt már állandó szállás állt. A többszöri terepbejárás és méterről-méterre való feltérképezés - vagyis a domborzati viszonyok és a leletjelentkezés sűrűsödése-ritkulása nyomán - lassanként ásatás nélkül is felvázolódott a hajdani kun település szerkezete. Egyetlen szabálytalanul kanyargó, helyenként kis elágazásokkal tarkított „utca", s két oldalán egymástól 80-120 m-re álló -jobb szó híján - „telkek" sora rajzolódott ki. Ezek egyikén feltárásra is mód nyílt. Sajnos az erős felszíni kopás miatt nem kaphattunk képet lakókörülményeikről (házban vagy tartósan felállított jurtákban laktak?), de a korábbi magyar rétegeket, építményeket át- meg átvágó (bőséges XIII-XIV. századi kerámiát, különféle eszközök töredékeit tartalmazó) hulladékgödreik, árkaik elárulták: a tatárjárás során elpusztult magyar falut ugyanúgy azonnal használatba vették a kunok, akárcsak temetőjét és templomát. Mindezek, de az utóbbi évek kutatásai más vonatkozásban is egyre több olyan adatot szolgáltatnak, miszerint az állandó kun szállások kialakulása a beolvadási folyamat többi jelenségénél (viselet- és nyelvváltás, kereszténnyé válás, földművelésre alapozott gazdálkodásra való áttérés) előbb, s némileg azoktól függetlenül ment végbe, mégpedig a környezeti viszonyok kényszeréből adódóan. A kunoknak - honfoglaló elődeinkhez hasonlóan - korábbi életterükhöz viszonyítva igen szűkös, a vándorló legeltetést teljességgel ellehetetlenítő területek jutottak csak, melyeket - főként az Alföldön - időnként még a fennmaradt egyházi- és magánbirtokok szigetei A P e " tatai kun temető helyszínrajza is megszakítottak. Ráadásul a kun településtömbökön belül szintén kialakultak az egyes aulok (szállások) határai, rendszerint 4-5 tatárjárás idején elpusztult magyar falu (kb. 40-50 km 2-nyi) határát magukba olvasztva (Perkáta esetében ez 3 falut és 3-4 tanyasias kistelepülést, illetve birtokközpontot - prédiumot - jelentett). A jurtatáborok zárt birtokhatárokon belüli vándorlását nem csak lehetetlenné, hanem szükségtelenné is tették a kicsiny távolságok. A déloroszországi, XII-XIII. századi kun kani központokra s állandó téli szállásokra gondolva - ahol már rendszeres földművelés is folyt - az is valószínű, hogy hazánkban nem ismeretlen lét- és települési formát kellett kunjainknak megszokniuk. Az ott tapasztalt fejlődés alapján felvethető az is, hogy a nagyállattartás elsődlegességét az 1224-46 közötti idők állandó menekülései, utovédharcai, a hontalan bolyongás kényszere hozta csak vissza a kunok életébe: a magyarországi újabb váltás nem jelentett számukra akkora minőségi „ugrást", mint eddig véltük. 53
