Zúduló sasok. Új honfoglalók - besenyők, kunok, jászok - a középkori Alföldön és a Mezőföldön (Gyulai katalógusok 2. Gyula, 1996)

Hatházi Gábor: Besenyők és kunok a Mezőföldön

A XV. század eleje több szempontból is változásokat hozott a perkátai kunok életében. A kunság magyarrá formálásának első, véres fejezetét (hód-tavi csata, Kun László halálakor folytatott büntető hadjárat) közel 120 éves békés fejlődés követte. Ennek végpontján a magyarságtól már csak jogi kereteiben s néhány szokásában különböző, letelepült földművessé és kereszténnyé lett nép állt, amely azonban hagyományos életmódjával együtt nomád hadi kultúráját is feladta. Az állandó költségvetési hiánnyal küzködő, ugyanakkor a török veszély miatt hadseregreformot szorgalmazó (telekkatonaság) Zsigmond király számára a kunok már nem jelentettek értékes fegyvernemet (az 1435. évi 30. te. szerint már csak jelképes, 200 fős csapatot voltak kötelesek kiállítani), a továbbiakban inkább „adóalanyként" számított szolgálataikra. Hadkötelezettségük adózássá alakult át (ún. „tegzes adó", proventuspharetralis), amely a Szent György- és Szent Mihály-napi adók bevezetésével rendszeressé és általánossá vált. A folyamat utolsó fázisának a székrendszer kialakulása tekinthető, amikor az amúgy is névleges nemzetségi szervezet és bíráskodás átadta helyét a feudális területi szervezetnek. A várszervezetre emlékeztető viszonyokat lényegében a curtisjellegü királyi birtokrendszer formái váltották fel. Ennek legnagyobb vesztesei a szabadságukat még úgy-ahogy őrző közkunok (ekkor már ún. „földműves", ruralis kunok) voltak: őket az 1467. évi 2. te. nemesi privilégium nélkülinek, az 1498. évi 47. te. szolgarendűnek, a Triparütum (III./25., és 1514. évi 23. te.) egyenesen királyi jobbágynak minősítette. A székek külső irányítóiként ugyan megjelentek a királyi officiálisok, de az egykori nemzetségi előkelők továbbra is megtarthatták - legalábbis az igazgatási egységen belül vezető szerepüket. Mint szállás (descensus) és annak nagyobb egysége, a szék (sedes) éllén álló kapitányok (capitaneus) beépültek az új közigazgatásba. Ez iobagio-jellegű, relatív nemesi állapotukat egy ideig még érintetlenül hagyta - most már akár kiskorúra vagy leányra is átörökíthetően a szállások földjének egy részét, a király hallgatólagos beleegyezésével magánbirtokként kezelve, s arra szolga kunjaik mellé magyar jobbágyokat is telepítve - a ruralis kunok feletti hatalmukat viszont törvény szabályozta (pl. Halas-szék). A mezőföldi kun terület székké alakulása időben jól behatárolható: 1399-ben és 1406-ban még szék megjelölés nélkül említik szállásaikat. 1417-ben viszont Perkáta, s egyben az egész Hantos-szék kapitánya, Gál haláláról számolnak be a források. A székké szerveződés tehát e két időpont közé eshetett. A hantos-székiek eredetileg királyi kunok lehettek, 1419-ben még a királyi kunok bírája intézkedik ügyükben. 1439-ben és 1465-ben viszont már a királynéi kunok bírája ítélkezik felettük, s az sem lehet véletlen, hogy 1473-ban, 1481-ben és 1484-ben Szilágyi Erzsébet, majd Beatrix királyné közvetíti kéréseiket Mátyás király (1458-90) felé. (Csupán átmeneti állapot lehetett, hogy I. Ulászló király (1440-44) - minden bizonnyal a török elleni hadjáratok folytán előállt átmeneti pénzzavarában - elzálogosította őket Pálóczi László főlovászmesternek.) 1522-ben ismét közvetlen királyi tulajdon - már 1517-ben is II. Lajos (1516-26) ítélkezik itteni perben-, nem szerepel Mária királyné javadalmai között, s 1537-ben Szapolyai János (1526-40) maga intézkedik a szék felszámolásáról. A perkátai kunok e korszakáról már bőséges írott forrásanyaggal rendelkezünk, miután egyike volt azon szállásoknak, melyek igazgatásáért valóságos „dinasztikus" harcot vívtak a Hantos-szék legnagyobb kapitányi családjai. A 100 éven át tartó per iratai folya54