Zúduló sasok. Új honfoglalók - besenyők, kunok, jászok - a középkori Alföldön és a Mezőföldön (Gyulai katalógusok 2. Gyula, 1996)

Hatházi Gábor: Besenyők és kunok a Mezőföldön

Kunokkal szövetkezve Drinápolynál (1078) és Szilisztránál (1087-88) is ott találjuk őket. 1091-ben már magát Bizáncot fenyegető besenyő sereget zúznak szét a bizáncikun hadak Levunionnál. A bizánci fennhatóság alatt élő besenyők utolsó nagy vállalkozása a berhoé-i csatában omlott össze (1122). Valószínűleg az itt alulmaradt néptöredékkel azonosíthatjuk azt a besenyő népcsoportot, melyet II. István (1116-1131) fogadott az országba, s e jövevények soraiból vazallus^ellegű, udvari-igazgatási feladatokat is betöltő, elit testőralakulatot szervezett. Későbbi változatával IV. (Kun) László (1272-1290) környezetében is találkozunk: (az ún. kun „nyögérek".). A Képes Krónika szerint e besenyő nyögérek a király utolsó éveiben oly nagy befolyásra tettek szert, hogy az ország közvéleménye szinte egységesen ellenük fordult. A király halálával kiváltságos helyzetük megszűnt, több szó nem esik már róluk a forrásokban. A fentiekben számbavett besenyő beköltözések bármelyike felmerülhet a Sárvíz-völgy benépesítőivel kapcsolatban, jelen ismereteink szerint az I. András-kori látszik a legvalószínűbbnek. Úgy tűnik, a probléma végleges tisztázásában fontos szerep vár a régészetre. Déloroszország, Havasalföld és Moldva területéről viszonylag bőséges besenyő emlékanyag ismert, főként az előkelő réteg pogány rítusú, tehát gazdagon ékszerezett nők és felfegyverzett férfiak (a túlvilági léthez szükséges apróságokkal, étellel-itállal, s természetesen lóval ellátott), köznéptől elkülönülő temetkezései. A magyarországi besenyőknél szintén számolhatunk még ilyenekkel: elsősorban a beköltöző „honfoglalók", legfeljebb a már itt született első-második nemzedék tagjainál. A sírokban előforduló steppei tárgyak (főként fegyverek és lószerszámok) - miután tulajdonosaik közvetlen kapcsolatai megszűntek a steppével - egy ideig azt a kulturális állapotot konzerválják, amely szinten az adott besenyő közösség kiszakadt nomád közegéből. (Ez viszonylag rövid időszakot jelent. Ajobban ismert kun régészeti anyag tapasztalatai szerint a magyarságba való betagolódás - asszimiláció, kereszténnyé válás, feudalizálódás természetes hatására - kb. 60-70 esztendő leforgására van szükség, hogy e pogány lovastemetkezések végképp eltűnjenek.) Szerencsés esetben tehát e sírok választ adhatnak arra, hogy tulajdonosaik mikor hagyták el a steppét, s költöztek új hazájukba. A hazai besenyő lovastemetkezésekre utaló leletekben a Sárvíz-völgye a leggazdagabb. A Sárbogárd-tinódi („Pintér-Varga család temetője" vagy „tinódi szőlőhegy" néven is ismert) lelet a múlt században került a Nemzeti Múzeumba. Az ezüstberakásos, kovácsoltvas oldalpálcás zabla, az ún. „vállába kovácsolt fülű" (külön függesztőfűl nélküli) kerek kengyelpár és két, enyhén ívelt pengéjű, egyenes markolatú, hosszú keresztvasú szablya helybeli, előkelő besenyők kiscsaládi temetőjét jelzi. Tinódot (Fejér m.) egy 1269-ből származó oklevél említi besenyő helységként először. A kengyelpár közeli párhuzamát ismerjük Kölesd-Itatóhegyről, mely a besenyő terület Tolna megyei részében található, besenyő szállások egész sorától övezve: Pél, Hódos, Varsád, Beles, Tökösszeg, Végfalu és Középfalu. Hasonló típusú kengyelpár (a hevedercsat kíséretében) került múzeumba 1966ban is, az Alapi Altalános Iskola helytörténeti gyűjteményéből. Alap (Fejér m.) az oklevelek tanúsága szerint szintén besenyő település volt. 42