Zúduló sasok. Új honfoglalók - besenyők, kunok, jászok - a középkori Alföldön és a Mezőföldön (Gyulai katalógusok 2. Gyula, 1996)
Hatházi Gábor: Besenyők és kunok a Mezőföldön
A fenti leletek - bár kétségkívül a helyi besenyőség előkelő, pogány lovassírjaihoz kötődnek- a jelenlét bizonyításán kívül egyéb következtetésekre alig alkalmasak. Kivétel nélkül laikusok találták őket, s így a leletegyüttesek csonkán, hiányosan, gyakorlatilag más leletekhez kevert szórványokként kerültek múzeumba. A lelőhely és lelőkörülmények pontos ismerete, a szakszerű ásatási megfigyelések hiánya eleve behatárolják a vizsgálati lehetőségeket. Sajnos a tárgyak egyike sem nyújt biztos kronológiai fogódzót a betelepülés pontosabb meghatározásához, jóllehet a magyarországi besenyőség pótolhatatlan régészeti dokumentumai így is. Éppen ezért lehet meghatározó jelentőségű az a felsőtöbörzsöki kengyelpár, melyet kiállításunk bemutat. Felsőtöbörzsök (Fejér m.) egyike az oklevelekekkel legjobban adatolt besenyő településeknek. Kralovánszky Alán 1961-ben - felsőtöbörzsöki kiszállása alkalmából - egy általa X. századra keltezett, feldúlt sírról, s annak begyűjtött leleteiről (1 kard, vas kengyelpár) számolt bejelentésében. A kard (talán hosszú keresztvasú szablya?) sajnos elkallódott. A két esztendővel később nyomtatásban megjelent rövid ismertetés már csak a „honfoglaláskori" kengyeleket említi meg. Kengyelpárunk sajátos, köztes típust jelent a kései nomád (XI-XIII. századi, besenyő-úz-kun) emlékanyagban. Tojásdad alapformája, enyhén ívelt talpalója sokkal inkább emlékeztet arra a XII. századra elterjedő, nagyjából a XIII. század elejéig használatos kengyel-típusra, melyet hazánkban az erdőtelki (Heves m.) kun harcossír példánya képvisel. Amiben viszont különböznek egymástól: a felsőtöbörzsöki kengyel talpalója csaknem fele olyan széles, mint a kun típusé. Szárkiképzése is inkább a tinódival mutat szoros rokonságot, nem széles lemezzé kalapált, hanem kerek átmetszetű. A kengyelszárak találkozása - ahova a függesztőlyukat ütötték - nem csúcsban fut össze, hanem lekerekített. Ez az átmeneti forma a déloroszországi anyagban is kimutatható, XI. századi előképeként a már említett kun változatnak. Etnikai hordozóiként elsősorban a steppét a XI. század közepén elhagyó besenyők jöhetnek számításba. A felsőtöbörzsöki kengyel tehát perdöntő tárgyi bizonyítéka lehet a Sárvíz-völgyi besenyő megtelepedés idejének, melyet az előző történeti fejtegetésekkel összehangban az 1050-es évek végére valószínűsíthetünk legkorábban. A Sárvíz-völgyébe érkező besenyők - mint láttuk - nem teljesen lakatlan területen kezdték meg új életüket. Szállásaik sorát még a XIII-XIV. században is sűrűn szakítják meg magyar falvak: pl. Tárcsa, Asszonyvására (ma Sárkeresztúr), Kenése, Erdőhalom, Lók, Vájta. Helynevek sokasága is bizonyítja, hogy az oklevelekből besenyőként ismert telepek jelentős hányada is eredetileg magyar lehetett, s ezek hálózata kialakult falurendszer formájában élte meg a besenyő „honfoglalást". Ilyen - vásárlás, házasság vagy adomány útján szerzett - besenyőmagyar vegyes településként jöhet számba Besenyő-Ság, Káld, Szered, Örs. Kiemelendő sorukból Besenyő-Szentmiklós (ma Sárszentmiklós, Sárbogárd része), melyet még 1324-ben is a veszprémi püspök birtokaként említ egy oklevél, s csak azt követően (1343) tűnnek fel besenyő birtokosai. A környéken egyetlen besenyő eredetű dűlő, határ-, dombvagy víznév sem mutatható ki: a jövevények ezeket is a helyi magyar lakosságtól vették át. A „vegyes" falvak mellett azért léteztek tisztán besenyő alapítású szállások is, pl: Töbörzsök (<török teber-tebir méltóságnév + éik képző) Aba, Cece, Alap, Taba, Kajdacs. Ezek 43
