Zúduló sasok. Új honfoglalók - besenyők, kunok, jászok - a középkori Alföldön és a Mezőföldön (Gyulai katalógusok 2. Gyula, 1996)

Pálóczi Horváth András: Nomád népek a kelet-európai steppén és a középkori Magyarországon

tozékai, a tárgyak egy része azonban a ruhaviselethez tartozhatott (övfelszerelés, tarsoly zárórésze, csizmaveretek). A lószerszám központi díszítménye a homlokon és a szügyelőn elhelyezett nagy, levél alakú csörgős veret. Az orrszíjon kisebb csörgős veretek foglaltak helyet. Kereszt alakú veretek takarták a szíjak elágazásait, kereszteződési pontjait, hozzájuk minden irányban egy-egy szíjvég alakú veret csatlakozik. A hármas szíjelosztó korongok a szügyelő, a nyereg és a heveder összekapcsolására szolgálhattak. A veretek motívumkincse (indás-palmettás, szalagfonatos-palmettás és kettős levélsoros díszítés, szív alakú veretek gyöngysor kereteléssel) és a különleges niello-technika egy sajátos, eklektikus jellegű steppei ötvösségre vall. A besenyő hagyományok továbbélése az ún. fekete süvegesek XII. századi régészeti anyagában mutatható ki. Kijevtől és Perej aszlavl tói délre az orosz fejedelmek a XI. század végén határvédő népként kísérelték meg letelepíteni a különböző nomád néptöredékeket, így jött létre a „fekete süvegesek" törzsszövetsége, melynek alkotóelemei között a besenyőket is megtaláljuk. Magyarországon a honfoglalás után betelepült keleti népek régészeti hagyatékát a múlt század végén Nagy Géza próbálta meg elkülöníteni. Helyesnek bizonyuló feltevése szerint a pogány temetkezési mód, a lovastemetkezés, a keleti jellegű fegyverek és lószerszám alapján határozhatók meg a besenyő és a kun leletek. Besenyőnek tartja a Magyar Nemzeti Múzeumba került tinódi leletet (Sárbogárd-Tinódpuszta, Fejér m.), amely valószínűleg két sír anyagát jelenti: ezüst szegecsekkel tausírozott oldalpálcás zabla, kerek kengyel és két szablya volt benne. Az egyik szablya markolatát és keresztvasát vörösréz berakás díszíti. A leletegyüttes a XI-XII. századra keltezhető. Besenyő típusú kengyelek másutt is előkerültek (Kölesd-Itatóhegy, AlapTavaszmajor, Csabrendek). Besenyő típusú, ívelt, merev szájvasú, csukló nélküli zablát találtak a Komárom megyei Bajcs-Farkasdpusztán (Bajè-Vlkanovo, Szlovákia), X-XI. századi település anyagában. A besenyő udvarnokok 1209-ben és 1214-ben említett faluja, a mai Zsitvabesenyő innen néhány km-re fekszik. A kelet-európai könnyűlovasság közeiharci fegyvere volt a XI-XIII. században a csillag alakú bronz- vagy vasbuzogány, amely belső-ázsiai eredetű, elterjesztése valószínűleg a besenyőknek tulajdonítható. A magyarországi múzeumokban őrzött nagyszámú lelet közül egyes példányokat típusuk és előkerülési helyük szerint a besenyő emlékanyaghoz sorolhatunk (Nagykajdacs, Fácánkert-Kajmádi-sziget, Füzesabony). A XI. századi magyarság egy ideig még tanúja volt a betelepült besenyők pogány temetkezéseinek. A százdi apátság 1067-ben kelt alapítólevele említi a Borsod megyei Szihalom határában a besenyők sírjaihoz (ad sepulturas Bissenorum) vezető utat. Valószínűleg halomsírokról, kurgánokról van szó, mivel a középkori nomád temetők viszonylag nagy területet elfoglaló, messziről látható halomcsoportok voltak. Halomsírt jelent az Alföldön elterjedt korhány földrajzi név, a török kurgan szó változata, amely valamelyik kipcsak-török nyelv (besenyő, kun) közvetítésével került nyelvünkbe. 18