Zúduló sasok. Új honfoglalók - besenyők, kunok, jászok - a középkori Alföldön és a Mezőföldön (Gyulai katalógusok 2. Gyula, 1996)
Selmeczi László: A jászok betelepülése a régészeti leletek tükrében
Következésképpen ha a jász etnikumról valósághűbb képet kívánunk rajzolni, meg kell próbálnunk felgöngyölíteni mind az as, mind az alán szálat. 4. A történeti és a régészeti adatok szerint az eurázsiai sztyeppén iráni nyelvű nomád törzsek éltek. Közülük a szkíták az i. e. VIII-III. század között tartották birtokukban a sztyeppe nyugati, európai szakaszát, sőt mi több hatalmuk (szállásterületük) kiterjedt a kazak sztyeppe nyugati és középső részére, valamint az Aral-tótól és a SzirDarjától északra levő vidékekre is. A szkíta korban távolabb keletre, a Pamír völgyeiben és a Ticnsan-vidékén is iráni nyelvű nomád törzsek, név szerint szakák laktak. Szaka törzsek, közöttük a szakaraukák tartózkodtak az óperzsa feliratok adatai, a Nagy Sándor hadjárataira vonatkozó görög tudósítások, később pedig a Han-dinasztia évkönyveinek tanúsága szerint a Szir-darja középső folyásától keletre, a mai Taskent és az Iszig-köl között, valamint a nyugati Tiensan-vidékén. Az eurázsiai sztyeppén az i. e. IV-III. századtól más iráni nyelvű etnikumok, a szauromaták, majd a velük közeli rokon szarmaták vették át a szkítáktól a politikai meghatározó szerepet. Ezen a Dontól a Tiensanig húzódó hatalmas területen az i. e. II. század közepétől az i. sz. I. század közepéig a szarmaták által felülrétegzett szkíták és szaka maradványok, s különféle szarmata törzsek, köztük az aorsok és alánok éltek. Taskenttől északnyugati irányban, a Szir-Darja és az attól északra elhelyezkedő Kara-tau hegység táján terült el az Aveszta által Kangha néven említett ország. Ennek az országnak a területe keleten a Talasz és Csu folyó, valamint az Iszig-köl-vidékét is magába foglalta, s az i. e. II. századtól kezdve a kínaiak is gyakran leírták és Kangkünek nevezték. Fővárosa ugyanezen források alapján valahol Taskenttől északnyugatra, a Szir-Darjától északra fekhetett. A kínaiak azt is feljegyezték, hogy Kangkü déli határa időnként elérte az Oxust (Amu-Darját) is, és ilyenkor e nomád államalakulat fennhatósága alá került a szogd föld. Ha a kérdéses terület, szélesebb értelemben véve az eurázsiai sztyeppe, szűkebben Kangkü és környéke történetét régészeüleg kívánjuk nyomon követni, azt tapasztaljuk, hogy csaknem az egész sztyeppe, a Kárpátoktól (végső soron a Tiszától) a Minuszinszkmedencéig terjedő hatalmas terület művelődésére az i. e. III. évezred végétől az volt a jellemző, hogy a temetés során a földbeásott sírgödör fölé földet halmoztak fel, azaz kurgánt (sírhalmot) emeltek. Ha a halottat egy már meglévő kurgánba, családi sírdombba temették, akkor a temetés után megmagasították a halmot. A kurgán emlékanyag helyben való fejlődését legalább két évezredig lehet nyomon követni az igazi anyaterületen, a sztyeppén, s a kultúra megszakítások nélküli fejlődése kimutatható egészen az i. e. VIII-VII. századig, majd minden törés nélkül folytatódik a királyi szkíták halmos temetkezési formájában, sőt a kontinuitás még ezután is fönnáll a szintén iráni nyelvű szarmatákig. A kurgán kultúra gazdasági formációja főleg a közel-keleti civilizációk másodlagos peremének, azaz Közép-Ázsia korai oázislakó földműveseinek közvetítésével alakult ki. Népei fejlett mezőgazdaságot mondhattak magukénak, nagyállattartók, de nem nomádok voltak, főleg szarvasmarhát és lovat tartottak. A művelődéskör csoportjainál jól meg lehet figyelni a helyhez való ragaszkodást. 70