Zúduló sasok. Új honfoglalók - besenyők, kunok, jászok - a középkori Alföldön és a Mezőföldön (Gyulai katalógusok 2. Gyula, 1996)

Hatházi Gábor: Besenyők és kunok a Mezőföldön

a nomád, török helynévadási szokásnak megfelelően - a foglaló ős, az első szállásfő nevét őrizték meg. A helynévi anyagból ítélve történészeink úgy vélik, hogy a beköltöző besenyők először a Sárvíz keleti partján kaptak csak települési helyet. A túlparti birtokokat már a magyarságba - életforma tekintetében - betagolódott besenyők szerezték. Egyik legkorábbi példája ennek egy 1269-évi oklevél, melyben IV. Béla (1235-70) Matées Csutur töbörzsöki besenyőknek adományozza - saját kérésükre - a korábban királyi csőszök által bírt Fáncs földet (ma puszta Pusztaegres határában). A besenyők idetelepítése kettős célt szolgálhatott. A száraz homokgátakkal határolt Sárvíz-völgy - kiterjedt mocsarai folytán - viszonylag kevés területet biztosított a középkorban a belterjes földművelésre. így a honfoglaláskori magyar lakosság - feudalizálódása, letelepült, belterjes földművelésre való áttérése jegyében - a termékenyebb részekre húzódott, legkésőbb a XI. század első felében. Az elsődlegesen nagy állattartó besenyőség viszont éppen azokon a rétes-zsombékos helyeken találta meg hagyományos életmódjához a legmegfelelőbb környezetet, melyekre a magyarság ekkor már nem igazán tartott igényt. Erdekeik tehát találkoztak telepítő királyunk gondjaival, a megritkult lakosságú vagy lakatlan helyek újranépesítését illetően. így válik igazán érthetővé a Sárvíz-völgy magyar és besenyő telepeinek látszólag esetleges, tarka keveredése. Ebben természetesen közrejátszott az is, hogy e jövevényeket a király nyilván csak saját földjeire telepítette. A besenyő jelenlétet azonban elsősorban katonai-stratégiai szempontok indokolták. Főként a királyi székhely, Fehérvár közelsége, ahonnan a besenyő lovasok könnyen hadba hívhatók voltak. Emellett az ország legfontosabb nemzetközi útvonala - a nyugatról Bizáncon át vezető jeruzsálemi zarándokút - Fehérvár és Tolna közti 3 napi útszakasza (amely azonos az 1055. évi tihanyi alapítólevélben említett híres „hadiúttal") épp a Sárvíz keleti partján, besenyő területen haladt át. Valószínűleg ezen útszakasz ellenőrzése is a besenyőkre hárult. A X. században megtelepedett besenyőség beolvadása már a XII. században befejeződött. E csoportok eredeti életmódjukkal együtt nomád lovasíjász kultúrájukat is feladták. Ráadásul 1120 után az utánpótlás is megcsappant, a keleti lovasnépek beköltözései időlegesen megszakadtak, egészen a kunok tatárjárás utáni betelepedéséig. Mindez érthetővé teszi királyaink azon törekvését, hogy a hagyományaikat még őrző, kései (XI. századi) csoportok felértékelődött haderejét - az eredeti állapotokat némileg konzerváló autonómiát biztosító - privilégiumok révén fenntartsák a maguk számára. A kiváltságos besenyő területek legjelentősebbike a Sárvíz menti besenyő ispánság volt A többi autonóm csoporthoz képest nagyobb, zártabb és szabályozottabb közigazgatási egységet alkotott. Szerveződésének szintje, jellege csak a majdani kun székekkel vethető össze. Az árpási és Harangod-vidéki besenyőkéhez hasonló kiváltságlevelük ugyan nem őrződött meg, de egykori meglétét a fennmaradt okleveleik egyértelművé teszik. A „besenyő"vagy „nemes besenyő" (bissenus nobilis de..., nobilium bissenorum...) megnevezés a XIII-XIV. században nem csupán az etnikai öntudat meglétét bizonyítja, hanem - a kunokhoz hasonlóan - jogi megkülönböztetést, kiváltságos különállást kifejező jelző az oklevelekben. A besenyőknek - a királyi udvari népek egyik meghatározott fegyveres csoportjaként - minden bizonnyal hasonulniuk kellett (legalábbis közjogi és 44