Medgyesi Pál: Honfoglalók a békési tájakon. Békés megye jelentősebb 10-11. századi sírleletei - A Munkácsy Mihály Múzeum Évkönyve 3. (40.) - „Ami Csabai” múzeumi sorozat (Békéscsaba, 2015)
Békésszentandrás - Túl a Körös-dűlő
mm K Mt f{ Munkácsy Mihály Múzeum, Békéscsaba 2 0 15 Békésszentandrás Túl a Körös-dűlő K ovalovszki Júlia terepbejárása során a szarvasi arborétumtól 800 m-re É-i irányban egy kisebb dombháton, mely a Körös egykori árterének a szélén fekszik, újkőkori cserepeket talált. A békésszentandrási tanács költségén végzett próbaásatás során korai magyar állattemetkezések és egy emberi sír került elő a legfelső rétegből. A sír 95 cm mély volt, a halottat koporsóban helyezték örök nyugalomra. Egy vascsat és két koporsószeg került elő. A leletek alapján a sír 11-12. századi. A sír mellett bontották ki az 1. számú gödröt. Ebben egy orrával nyugatra néző lókoponyát és négy lólábcsontot találtak. A lócsontok közelében szarvasmarha koponyája és lábcsontjai feküdtek a gödörben, és egy cserépüst töredéke is előkerült. A 2. számú gödörben is volt cserépüst töredék, tehát ez is 11-12. századi lehet. Ebben őzkoponya és őz lábszárcsontok voltak.™ A leletegyüttes szokatlan a korai magyar anyagban. Az állatokat úgy nyúzták meg, mint a lovakat a temetéskor, a bőrben benne hagyták a koponyát és a lábcsontokat. Az egyértelmű, hogy valamilyen rituális, áldozati szertartás részét képezték, de a pontos értelmezés még várat magára.80 81 Volt már szó a honfoglalás kori nyíltegezről, de az íjakat is tegezben tartották őseink. Az íj a legfontosabb fegyvere volt a honfoglaló magyarságnak. A rendkívül bonyolult, sokféle anyagból készült íjakat, bár bőrrel, nyírkéreggel bevonták, védeni kellett az időjárás változásaitól. Ráadásul ezeket az íjakat nem lehetett állandóan felajzva, vagyis felhúrozva tartani, időnként pihentetni kellett őket. Ezért alakult ki egy a nomád világban általánosan elterjedt tegezforma, melyet nyugalmi állapotú íjtartó tegeznek nevezünk. Ez egy bőrből, esetleg más, lehetőleg vízhatlan anyagból készült hosszúkás „zsák”, melybe bele lehetett engedni a leengedett íjat. A száját sokszor csontlemezekkel díszítették illetve merevítették. A lovas az övre csatolva, a bal oldalon viselte, úgy, hogy ne akadályozza a harcost. Körülbelül 10 ilyen íjtartó tegez maradványait ismerjük a honfoglalás kori leletanyagban. Hadjáratok idején azonban nem volt túl előnyös, ha az íjat leengedve tartották. Az íj felajzása ugyanis lovon ülve nem végezhető el. Azt a harcos csak a földön állva tudta felajzani, oly módon, hogy az íjat a lábai közé fogva, az egyik kezével ellentétes irányba áthúzta azt, a másik kezével pedig felrakta a húrt. Ha a vonuló csapatot váratlan támadás érte, esély sem volt ennek az elvégzésére. Ezért szükség volt egy másik fajta íjtegezre is, melyben felajzott állapotban lehetett tartani az íjat. Ez volt a készenléti íjtartó tegez. Ez részben követi az íj formáját, de az íjnak csak kb. kétharmada van a tegezben. A leletek alapján ezeket az előkelőbbeknél aranyozott ezüst véretekkel díszítették, és rangjelző szerepük volt. Ezt is az övre függesztve, bal oldalon viselték. Mindkét íjtegez esetében az volt a praktikus, ha az övre úgy erősítették, hogy a tegezek szája a harcos háta irányába kerüljön. így nem zavarta a lovast, ugyanakkor egy mozdulattal elő lehetett kapni belőle a felajzott íjat. 80 Csalog József: Békésszentandrás. Régészeti Füzetek 9. (1958) 10., Csalog József: Békésszentandrás. Archeológiái Értesítő 85. (1958) 93., 81 Bálint Csanád: A ló a pogány magyar hitvilágban. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1970/1. 38-38.
