Dedinszky Gyula - Vidám Csaba: A Munkácsy Mihály Múzeum Évkönyve 1. (38.) - „Ami Csabai” múzeumi sorozat (Békéscsaba, 2013)
IV. Iskolai élet
59. Vizsgái történetek Az evangélikus elemi iskolák év végi vizsgáit - nemcsak a hittant, hanem a közismereti tárgyakat is - mindig a kistemplomban tartották. A gyerekek szemközt az oltárral az első padokban ültek, a templom többi padját az érdekelt szülők, nagyszülők, kíváncsiak foglalták el. A gyerekekkel szemben, az oltárnak háttal, egy hosszú asztal mellett az elnökség foglalt helyet: a vizsgát vezető körlelkész (a dékán), a helyi lelkészek, az iskola igazgatója, az egyházközség felügyelője, kurátora és az éppen nem vizsgázó, de kollegájuk eredményére kíváncsi tanítók. A gyerekek rengeteg virágot hordtak össze az asztalra, de a virágon kívül - érdekes módon - citrommal is kedveskedtek az elnökség tagjainak, hogy a rendszerint kánikulai hőségben azzal frissíthessék magukat. Jó volt ez a frissítő citrom, de lehetett rosszra is használni. A vizsga egyik fénypontja mindig a gyerekek énekbemutatója volt, amikor szép csengő hangon énekelték az egyik szép egyházi éneket a másik után. Egy tréfacsináló tanító egyszer, amikor vizsgázó kollegája éppen az osztály énekeltetéséhez készült, fél citrommal a kezében odaállt vizsgáztató tanítótársának a háta mögé, és a gyerekekkel szemközt nagy buzgalommal nyalogatta a citromot. A nagy melegben eltikkadt gyermekek szájában ettől a látványtól összefutott a nyál. Tanítójuk hiába vezényelte lelkesen az éneklést, a gyerekek csak nyeltek nagyokat, de egy ép hang nem jött ki a torkukon... Nos, ilyen galibát is okozhatott a vizsgái citrom. Mivel pedig a vizsgák ilyenformán a legteljesebb nyilvánosság előtt folytak, érthető módon minden tanító a lehető legszebb vizsgát igyekezett produkálni, ha másként nem ment, akár egy kis csalafintaság árán is. így N. tanító is, nem lévén egészen biztos gyermekei tudásában, szépen felosztotta közöttük a felelésre váró hittan-anyagot.- „Te fogod felelni az első parancsolatot, te a másodikat, harmadikat, stb.” Ment is a felelés, mint a parancsolat, csak úgy fújták a gyerekek. De amikor a tanító a hetedik parancsolatot kérdezte, az osztály — az elnökség és a szülők nagy megrökönyödésére — kórusban zengte:- „Nincs itt!” Az a nebuló ugyanis, akire a hetedik parancsolat volt kiosztva, nem volt jelen. Kisült a turpisság, szégyen volt az a tanítóra, de fejét azért senki sem vette. Hasonló jellegű az alábbi vizsgái történet is. Itt a tanító az Apostoli Hitvallás, közönségesen „A Hiszekegy” három hitágazatát osztotta ki a gyerekek között:- „Te feleled a Hiszek egy Istenben-t, te a Hiszek a Jézus Krisztusban-t, te meg a Hiszek a Szentlélekben-t!” Az a gyerek azonban, aki az első hitágazatot kapta, nem jelent meg a vizsgán, a tanító kénytelen volt mást szólítani. A felszólított gyermek sírva tiltakozott:- „Tanító úr kérem, nem én hiszek az Istenben, én a Jézus Krisztusban hiszek. Az Istenben a Zahorán hisz!” CX3 C/3 56
