Dedinszky Gyula - Vidám Csaba: A Munkácsy Mihály Múzeum Évkönyve 1. (38.) - „Ami Csabai” múzeumi sorozat (Békéscsaba, 2013)
III. Egyházi élet
Nos, ez a Hrasko igen fontos személyiségnek érezte magát, gyakran lejött a kistemplom tornyából az esperes úrral beszélgetni. Mint egyházi alkalmazott, úgy érezte, hogy ő az esperes úrral egyenrangú, úgy beszélt vele. A csabai szájhagyomány szerint egyszer ilyenfajta diskurzus alakult ki Hrasko és az esperes között:- „Jó reggelt esperes úr! Hogy szolgált az éjszakai nyugalom?”- „Istennek hála, jól és magának?”- „És mi újság a nagyvilágban esperes úr?”- „Hát csak itt olvasom az újságban, hogy Ferenc Ferdinánd trónörökös nősül, de mert csak egy grófnőt akar elvenni, azért nem engedik meg neki, hogy ő legyen majd a császár.” Hrasko eltöpreng egy kicsit az uralkodói problémán, majd legyint egyet a kezével:- „Hadd marják egymást!” 52. Csabai harangozó éneke Harangozó vagyok Békéscsaba tornyán, Ott trónolok, mint sas, magas hegyek ormán. Magasabb hivatala senkinek sincs Csabán, Nem is mérhető hát senki sem énhozzám. A nagy magasságból ahogy letekintek, „Markomban a város”, ilyesfélét érzek. Magam oly erősnek, hatalmasnak tudom, Hogy a vaskorlátba nem is fogózkodom. Minden nap munkáját korán reggel kezdem, Mikor a parasztot s urat keltegetem. Harangszóra paraszt - cserbenhagyva ágyát Éji oltalomért Istennek ad hálát. De az úr csak másik oldalára fordul, Párnájába bújva haragosan mordul, Szidja az ebanyját, pokolba kívánja Azt, ki a harangot hajnalban cibálja. Bezzeg, mikor délben harangom megcsendül, Minden megfáradt arc víg mosolyra derül: „A harangozó már felkötötte magát - Mondják - ebédelni mi is siessünk hát!” Alkonyatkor harang „Itt az este!” mondja, S mint a varázsszóra tűnik a szív gondja. Ki hívő keresztény emeli kalapját, Napi segítségért Istennek mond hálát. Halálban az ember itt hagy csapot-papot, Harangozó akkor megkondít harangot. S ki borravalóval markát megkente jól, Piesen cabianského zvonára Zvonár som ja zvonár, na cabianskej túrni, Mojej milej cirkvi vzdycky sluha verny. Vyssí úrad nemű nik na tejto Cabe, Némám v célom meste ja rovného sebe, Ked’pozerám dolu s tej velkej vysosti, Nazdám sa, ze drzím célú Cabu v hrsti. Takym velkym, mocnym a silnym sa cítim, Ani sa o mreze zelezné nechytím. Svoju dennú prácu zacnem zavcas rána, Ked’zobúdzam zo sna sedliaka a pána. Sedliak na bias zvona hned’z postele vstáva, Za stráz nocnú ihned' Bohu chválu vzdáva. Ale pán sa len na druhy bök obráti, Este si aj hlavu do duchne zakrúti. Ziada peklo tomu, kto to bol vyhutai: Aby zvonár budi tak zavcasu mátal. Ked’ale na pol dna hlasite zazvoním, S tym iste kazdému po völe urobím. Vravia: „ Uz sa zvonár obesil; podme jesi!” Toto je lacnému vzdycky radostná zvest. Podvecer, ked’nám zvon: „ Tűje vecer!” vraví, Vtedy dobry krestan vezme klobúk s hlavy. A hned’vrelú vd’aku pánu Bohu dáva, Ze zas novy vecer zdravy uhlídáva. A ked’clovek tento márny svet tu nechá, Zvonár hned’na rozkaz ten velky zvon tahá. A kto sa mu vtedy slusnejsie zavdácí, C/3 49 sva
