A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 36. (Békéscsaba, 2012)
Bódán Zsolt: Ünnepek és hétköznapok. Egy gyulai polgárcsalád élete a Horthy-korszakban
Ünnepek és hétköznapok el, utána ritkán még visszament a takarékpénztárba vagy más, önkéntes vállalásaival kapcsolatos ügyekkel foglalkozott. Minden este másfél-két órát töltött a gyulai kaszinóban, leginkább kártyázással, onnan a nyolc órakor kezdődő vacsorára tért csak haza. Vacsora után, ha nem voltak vendégek a háznál, idejét a családdal töltötte, s viszonylag korán, tíz óra körül feküdt le. Elalvás előtt még gyakran olvasott. Idejének legnagyobb részét azonban a csorvási gazdaság irányításával kapcsolatos teendők töltötték ki. Egy héten általában két alkalommal utazott ki a birtokra vonattal, hogy személyesen ellenőrizze a munkák menetét, és megbeszélje a gazdálkodással kapcsolatos aktuális kérdéseket. A gazdaság irányításában egy, évtizedeken át a család szolgálatában álló, gazdasági ismeretei, tapasztalata miatt a környező gazdák körében is nagy tekintélynek örvendő béresgazda segítette. A munkások általában jó bánásmódban részesülhettek a Sztojanovits birtokon, s gyakran ugyanúgy otthonuknak tekintették azt, mint munkaadóik. A család iránti tiszteletet és megbecsülést mutatja, hogy 1944 őszén a család értékeinek jelentős részét Csorváson éppen a szolgálók mentették meg.47 Nagyobb munkák, például aratás, cséplés idején hosszabb ideig, egy-két hétig is Csorenyhe túlzás volna, legfeljebb okkal nem haragszik rám. ” „ Csak tiszteletbeli állásokat vállalt el, ahol semmi fizetést soha el nem fogadott. De viszont annyira tudták, hogy ő mennyire a közért dolgozik. Adófelszólamlási bizottságnak, megyebizottsági tagság, szóval ilyenek. Vadásztársaság igazgatója, minden ilyesmit elvállat, és szívesen csinálta, de nem pénzért. Pedig nem éltünk nagy módban. [...] Mindenről tájékozódva volt, és kellett is legyen, mert a megyegyűléseken... meg apám ahogy mondtam, minden tiszteletbeli állást elvállat, vagy felkérték, de mindig fizetség nélkül vállalt el mindent. Hát a megyebizottsági tag az nem is járt volna, azt tiszteletből kapta. Az adófelszólamlási bizottságnak volt az elnöke... Na ezzel kapcsolatba mondom, hogy az egyik orvos is beadott egy ilyet, hogy sok az adója [...] aki beadott ilyen fellebbezést azt behívták, és mikor apám előtt mondta, hogy nem érdemes orvosnak lenni akkor, hogyha ilyen nagy az adó. És apám erre olyan csendes mosollyal annyit mondott: főorvos uram, talán csak nem éppen a jövedelemért kell orvosnak lenni, hanem hivatásérzetből is lesznek orvosok. [...] Szóval ez volt apám, tudja. ” 47 „ Tizenkét épületet bontottak le, gondolja! És tényleg olyan volt, mint egy nagy család. Az a béresgazda, annak a fia volt a kocsis, a veje volt a tehenész, az unokája lett aztán a kocsis, mikor meghalt a nagybátyja, szóval az egész család ott élt, azt lehetett mondani, mert annyira ragaszkodtak ők is... A kocsisunk az szinte idegösszeomlást kapott, mikor mondták, hogy ki kell költözni, kezdték bontani. .. Hát ő ott született, hát őneki az az otthona. Mikor a kárpótlás előtt kimentem Csorvásra, és hát a községi tanácsnál kérdezték tőle, hogy hát milyen volt a család, és azt mondta, hát mi úgy éltünk ott, mintha... hát az volt az otthonunk, mintha a miénk lett volna. Bemerték mondani ezt, hogy olyan volt, mintha az otthonuk lett volna. Mert apám is úgy bánt velük, szóval tudták, hogy soha egy rossz szót nem fog... Ha cséplés volt meg aratás meg kukoricatörés, és általában már nagyobbacska voltam, ki mentem vele, kint voltunk két hétig vagy valami... és asztmarohama volt, de felkelt hajnalba, hogy kimenjen, mikor a munkások, a béresek kimentek, hogy a munkások ne gondolják azt, hogy én alszok bent, és pihenek, hanem hogy ott vagyok velük. Nem csinálok semmit, mert nem bírok, de tudom és becsülöm azt a nehéz munkát, amit ők csinálnak. És ezért becsülték őt és szerették őt, mert tudták, hogy velük érez. ” „Az egész község, és minden ember, aki dolgozott a majorban, olyan véleményen volt, hogy mindenki ott szeretett volna béres lenni a Sztojanovits majorban, mert ott olyan ellátást kaptak, olyan komenciót, nem avas szalonnát meg izét... hanem megfelelő bért kaptak, és a bánásmód is olyan volt. És valahogy tudat alatt is megkívánta apám, hogy nem kellett azt parancsolni, hanem tudták, hogy - úgy szólították - a nagyságos úrnak az a kívánsága, hogy jó barátságba legyen mindenki mindenkivel, ott a ntajoron belül is, mert hát a béresgazdán kívül volt a kocsis, a tehenész, a béresek, még három béres, akkor a dohánykertészek. [...] Szóval apám valahogy sugallta azt, sugározta magából, hogy ahogy ő beszélt tisztességgel az emberekkel, egymással is úgy beszéljenek. ” 187
