A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 33. (Békéscsaba, 2009)
Cs. Szabó István: Temetkezési szokások Békés megye református településein (Füzesgyarmat, Gyoma)
Cs. Szabó István és mintegy jelképesen megmosdatták, tetőtől talpig egy vizes ruhával letörölték. A vizes ruhát betették a koporsóba, a vizet kiöntötték a ganédombra vagy az árnyékszékbe. A mosdótálat kisúrolták. A „halottmosdató ruhát” Füzesgyarmaton eltüzelték. A mezőberényi „svábok” ezt a mosdató rongyot, vizet az edénnyel együtt az eresz csurgójába elásták. Ezután a halottat megfésülték, a férfiembert megborotválták olyan borotvával, amit már nem sajnáltak, mert azt utána a halott feje alá tették a koporsóba. Úgyszintén a fésűt, a hajszálakkal együtt. Ha borbélyt hívtak borotválni, akkor igyekeztek a borotváját megvenni, s azt tették a koporsóba. A borotválkozási „mellékletet - vizet, habot, szőrzetet - is a ganédombra öntötték vagy az árnyékszékbe 19 Öltöztetés A „halálra való ruhát” kendőbe kötve őrizték, a szekrényben vagy a sublótfiókban. „Úgy nagyjából 50-60 esztendős kortól - ha az illető beteges vót, mán elébb is a halálra való ruhát” eltette. Ha nem volt külön halálra való ruhája, akkor betegségében életében, amíg magánál volt, rendelkezett arról, hogy melyik ruhájába kívánja az öltöztetést: „...ezt aggyátok rám, amikor eljön az ideje...”. „De hát minden tisztessíges embernek vót egy rend ünneplő ruhája, osztón ezt atták rá a halottra. ” „Fiatal jányra, eladósorba lévőre, na meg mán, ha jegyet is váltottak, menyasszonyi fehír ruhát attak, fejire mirtuszkoszorút. ” A „jegykendőt is megőrizték az asszonyok, s azt meg a nyakába terítettík”. Felnőtt „nőszemély kapott alsó- felsőnemüt s kendőt a fejire, zsebkendőt a kezibe". A lábára „fehír harizsnyát húztak” , de cipőt nem. A férfiember lábára olyan „zoknyit húztak, amilyen ippen vót”. Fiatal legényt, kiváltképpen, aki már „jegyet váltott”, vőlegényi fekete ruhába öltöztették, s a gomblyukába egy mirtuszcsokrot tűztek. Kislányoknak fehér ruhát, kislegénynek „setétkék” ruhát adtak fel. A halottak két kezét a testtel párhuzamosan helyezték el. Az egyház igyekezett a híveket mindig az egyszerűségre tanítani, szorítani, elkerülendő a költséges, a családokat nehéz anyagi helyzetbe hozó halotteltakarítást. „A halottakat pompás, drága ruhákba öltöztetni hijábavalóság és vétkes vesztegetés. Sokan vágynak, akik a halottas házhoz azért mennek, hogy lássák miképen öltöztették, vagy siratják a halottat! Jobb volna az ilyeneknek otthon maradni... ”20 Ennek ellenére „akármilyen szegíny emberek vótak, igyekeztek vállalkozóval temettetni. A kőccsígekre is igyekeztek mán előre fére tenni pízt, de hát ez nem nagyon sikeredett. Ha nem vót píz, kisegítette a rokonság vagy más valaki jótít lilék. Vótak ijjen temetkezísi egyletek, az elöljáróság igyekezett a nípet beszorítani ezekbe, hogy a temetkezísi kőccsíg ne írje kíszületlenül a lakosságot”. Az egyletek 19 Pikó Károlyné, Hegyesi Jánosné, Zs. Nagy Károly (Füzesgyarmat); Szabó Istvánná, Gyalogh Fe- rencné, Barátit József (Gyoma) közlése. 20 KÁDÁR 1890. 3-5. 186
