A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 33. (Békéscsaba, 2009)

Cs. Szabó István: Temetkezési szokások Békés megye református településein (Füzesgyarmat, Gyoma)

Temetkezési szokások Békés megye református településein

tor által „béiratott a halottak laistromába, halálának napja, neve, betegsége, temetése ideje, és módja, valamint a béjelentó'nek a neve”. Ha a törvényben előírt negyven- nyolc óra előtt akarták eltemetni, „ha csak már meg nem fakadt”, vagy valami „con- tagiosus (ragályos, fertőző betegség) nyavalyába nem holt meg, minémü a vereshimlő, vérhas, rüh, vénusi nyavalya (nemi betegség), az orvostól vagy az elöljárótól bizonyságot kellett hozni, hogy valóban megholt, s úgy engedődött meg a 24 óra utáni temetés”. A temetésnek háromféle módja volt: 1. „énekszós”: a kántor elment a halottasházhoz, vagy valamelyik tanító „egynéhány iskolás gyerekkel”-, miután „jel adódván harangozás által”, kivitték a koporsót a ház elé; a „szomorú felek” körülállták vagy „ráborulván egynéhány verset elénekeltek”; ezután a holtat „felvették”, s kivitték a temetőbe; útközben a kántor s a gyermekek énekeltek egy-egy verset; a temetőben pedig mindaddig énekeltek, „mig a sir bé nem hányódott földdel”. Az eltemetés végén „némely helyeken szokásban volt, kivált a Békés megyei részeken”, hogy a szomorú felek részéről a „Junerátor (halottbejelentő, a halott tisztességes eltakarítását intéző személy) megköszönte a tisztességtételt a jelenvoltaknak, ezeknek nevekben pedig a kántor vagy a rektor (igazgató-tanító) kijelentette, hogy óhajtottak volna örvendetesebb dologban szolgálni, de ezt is szeretettel teljesítették, kívánt a szomorodottaknak vigasztalást, a többeknek pedig békességes életet, s annak ideji- ben boldog halált”. Ezek után eloszlottak. Temetés után a „sírásók” s az atyafiak (rokonság) a halottas torba meghívattak, melyre a „tehetősebbek, mint valamely lakodalomra, marhát szoktak levágni s némelyek bu elfelejtésére nem csak jól laktak, hanem meg is ittasodtak.” 2. „prédikációs” és 3. „búcsúztatás” temetés: előbb éneklés után „halotti imádság, prédikáció tartatott”, mely „bérekesztetett a megholt élete leírásával, a hozzá tartozó szerelmesinek előszámlálásával, a tőle elmaradók vigasztalásával, s végre a megholtnak örök nyugalom s boldog feltámadás kívánásával. Ezután mondattak búcsúztató versek, melyek Geleji (Katona István erdélyi református püspök 1646. június 10-ei szatmár-németi nemzeti zsinaton általa szerkesztett Egyházi Törvénykönyvben - »Canonok«-ban - fogadták el) canonjaiba Rytmiculi Nugacesnek (ütemes hívságok) neveztetnek. Ezen versekben először valamely locus communis (közönséges bibliai hely) vetődik fel - s ez alkalmaztatik az elhunytra. ” Régebben énekkel mondta el ezeket a kántor, mára már (1830-as évek) szóban mondja el a rektor. Mindezek után a „megholt képiben (nevében) egyenként végbucsu ve- vődik az atyafiaktól, boldog élet, boldog halál, s idvesség kívántatik nékiek"?

A „Sárréti járás”-ban a halálesetről előbb „tisztes ember hirt ad”, ezt követi a harangozással való „jeladás”. A halotthoz közelállók gondoskodnak temetkezési eszközökről, torról, de „hívatlanul is megjelennek a háznál bátyámuram, néném- asszony... ”, s mindent megtesznek a „háziak könnyebbségére”. Virrasztáskor a 90. zsoltárt éneklik, majd a „kulacs bor sorba járván éppen úgy elidőznek mintha lakodalomba volnának... ”. A „felsőbbség rendelte 48 óra múltán” eljön a temetés ideje.

J KIS 1992. 201-202. A zárójelben közöltek a szerző, Cs. Szabó István megjegyzései.

181