A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 28. (Békéscsaba, 2006)

B. Szűcs Irén: A kommendálás szokása a Békés megyei magyarok körében

В. Szűcs Irén dülállónak mondható a vagyoni helyzet tisztázására vonatkozó jelképes beszéd megörökítése. Értékei mellett azonban meg kell említeni, hogy valójában egy adatközlőn kívül, aki 73 éves volt az írás születése idején, és így már koránál fogva sem, sőt a gyermekkorában hallottak alapján sem igen emlékezhetett az 1850-60-as évekre, nem jelöl meg más forrást. Az általa közöltek egy része Réső Ensel Sándor 1867-ben napvilágot látott kötetében, az Alföldi lakodalmi szokások című fejezetben is megtalálható.

3 Kiss Lajos írásának végén közölt megállapításait - miszerint „az összeboronáló asszonyoknak az 1870-es évekig volt a nevük gyalogsátán, ettől kezdve inkább mondták pemetasszonynak, követasszonynak. Az 1880-as évek végétől elmaradt mind a három megnevezés, és a névvel együtt a velejáró kötelesség is. Minden végeznivaló a vőfély, vagy ahogy mind gyakrabban mondták és mondják ma is, a kérő teendője lett" - részben kétkedéssel kell fogadnunk, hiszen más szakirodalmi források, valamint a recens anyag is azt bizonyítja, hogy még a 20. században is a környező területeken élő megnevezésről, élő szokásról van szó.

4 Mindenképpen ki kell térnünk Virágh Ferenc Gyomai „gyalogsátán"-ok című közleményére is, melynek érdekessége és értéke, hogy a szerző e szokás még élő hírmondóit kereste fel.

5 Ő a követi minőséget, a hírvivő szerepet hangsúlyozza. Véleményét, miszerint azért volt szükség közvetítőkre, mert nem ismerték eléggé egymást a fiatalok, illetve a legények gyámoltalanok voltak, az esetleges egyedi esetektől eltekintve, nem tekinthetjük általánosan jellemzőnek. „Némelyik olyan volt, hogy a barátjával ment el lánynézőbe" - írja a szerző, de ez sem feltétlenül a mulyaság jele, lehet például a csoportos udvarlás maradványa is.

6 Értéke, hogy megtörtént esetet hiteles forrásból ír le, továbbá, hogy szót ejt a közvetítők lakodalmi szerepéről, és rávilágít a kommendálás szó vidékünkön (Békés, Sarkad) élő egyéb jelentéstartalmára. A kutatás szempontjából azonban nem nélkülözhetőek azon egyházi feljegyzések és irodalmi művek, folyóiratok - közülük is kiemelkedik a 19. századi Tudományos Gyűjtemény -, valamint az 1800-as évek második felétől mind gyakoribbá váló néprajzi leírások sem, amelyek ugyan nem önállóan foglalkoznak a kommendálással, hanem „csupán" szórványadatot tartalmaznak. Koraisága és számos vidéket felölelő volta miatt külön is kell szólni Réső Ensel Sándor már érintőlegesen említett Magyarországi népszokások című művéről, mely az alföldi menyegzői szokások megörökítése miatt számunkra különösen hasznos, sőt mivel összeállításában bőségesen szerepelnek a különböző néprajzi csoportokra, illetve nemzetiségekre vonatkozó leírások, így az összehasonlításra is lehetőséget ad.

7 3 RÉSŐ ENSEL 1867. 30. 4 KISS 1962. 130. 5 VIRÁGH 1960. 290-294. 6 VIRÁGH 1960. 293. 7 RÉSŐ ENSEL 1867. 144