A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 28. (Békéscsaba, 2006)

Gyarmati Gabriella: Elemzési kísérlet Nyisztor János/NEStor deDOSZFÉRIKUS TÁJTEXTÚRÁK című sorozatára vonatkozóan két egységben

Elemzési kísérlet Nyisztor János/NEStor deDOSZFÉRIKUS TÁJTEXTÚRÁK... A tizenegyedikről Általános jellemzőnek tekinthető, hogy a tárgyak, azaz a csendélet elemei környezetükből kiragadva szerepelnek, ebből a szempontból alig van különbség egy gyümölcsökből és zöldségekből komponált csendélet és egy ritkaságokból álló gyűjteményt tartalmazó polc ábrázolása között (pl. Georg Hainz: Ládika, 1666). E két típus a jelenlegi kérdésfelvetés szempontjából alapvetően abban tér el egymástól, hogy míg az első esetben a festő a kép előkészítése okán és saját kedvének megfelelően rendezi szín, forma, anyag stb. szerint kompozícióba az elemeket, addig az utóbbit (feltehetően és többé-kevésbé) már így találhatta, amikor megérkezett a megrendelőjéhez, tehát nem ő gyűjtötte és rendezte öncélúan egybe. E problematikából kiindulva kell megközelítenünk a sorozat XI. elemét, vizsgálódásunk tárgyát. A csendélet - gyümölcshalom - tájtextúra alapgondolata abból az egyszerű tényből fakad, hogy a gyümölcsök, amelyek egy fa alatt rendeződtek véletlenszerűen a leesés folytán, idővel rothadásnak indulnak. De mielőtt ez megtörténne, formai bemetszésen „esnek át", bizonyosfajta szögletességet involválva, mintegy alkony előtti utolsó formai feléledés, a pusztulás előtti pillanatban tünékeny és más lény egű „másodvirágzás" megy végbe. A kép történése folyamatának következő lépésében ez az állapot már nem fokozódik, pusztán térbeli dimenzióváltás játszódik le, amely kettős értelmezési lehetőséggel bír: a gyeppel, a gyepterület egy metszetével az asztalra kerül/emelkedik a gyümölcshalom i a cél: lesüllyedni a talajba, a gyepbe, amíg a szemünk a lehullott gyümölcsök szintjére, horizontjára nem kerül Tehát első értelmezésben a csendéletnek tekinthető gyümölcshalom a maga természetének megfelelő talajjal és gyeppel kerül az asztalra, és nem egy higiénizált környezet művi (ám általában tetszetős, harmonikus és legtöbbször kellemes) beállításává kénytelen merevedni. A második esetben az aljnövényzet legaljának sűrűje előtt „lebbenti fel a fátylat"; figyeljük meg, hogy ha tekintetünket a horizonton, a középtől balra helyezett „felnyitott" felületre szegezzük, a gyümölcsök úgy nyílnak szét, mintha egy almákat ábrázoló festményt hasítottak volna fel, és ekképpen válik láthatóvá a másik valóság, vagyis a titok. Az almákat két oldalról ölelő aljnövényzet melegséget és biztonságérzetet sugárzó puha nyoszolyának tűnhet, de ha sikerülne beférkőznünk a festménybe, azonnal észrevennénk, hogy nem selymes füvecskén heverészünk. Hajunkba drótmerev szálak akadnának, amelyek tulajdonképpen olyan vezetékek, amik érrendszerként hálózzák be az egész Földet, és továbbítják a természet energiáit. A fény a gyümölcsökre két irányból érkezik, a bal képtér elemei balról, a jobb oldalon lévők pedig jobbról kapnak megvilágítást. A középrészre is vetül némi, leginkább a barlangokban érezhető bensőségességet és biztonságérzetet idéző fény foltocska. Ami viszont ennél jóval fontosabb, hogy a képben „beépített" fény397