A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 28. (Békéscsaba, 2006)

Csobai Lászlóné: Bedő és Méhkerék román népessége az utóbbi két évtized történeti kutatásainak tükrében

Csobai Lászlóné Az 1785-ös népszámlálási adatokból kiindulva a későbbi, 1779-es áttérés utáni felekezeti hovatartozás, az iskola és az egyház 1920 utáni szerepe és a nyelvhasználat megváltozása ellenére is az bizonyítható, hogy Bedőn a románság a betelepüléstől kezdődően egészen 1920-ig megőrizte meghatározó többségi szerepét. Majd 1920-tól 1948-ig mondhatnánk, hogy a románság identitásának megőrzése szempontjából egy stagnáló időszakot élt át, és egyben megindult a nyelvcsere folyamata, amely mára már befejeződött. A gyermekek már nem sajátítják el a családban a román nyelvet. A kisközösségben azonban 1948-tól napjainkig a falu folyamatos elöregedése révén, az 1948-as román tannyelvű iskola működésének bevezetésével sem fordíthatta vissza azt az igen erős nyelvi asszimilálódást, ami elkezdődött már az első világháborút követően. Az anyanyelv fejlődése egyáltalán nem tartott lépést a civilizáció fejlődésével, megrekedt a családi életen belüli legegyszerűbb kommunikáció szintjén. A kisközség zártsága valamelyest biztosította az identitás megőrzését, ám a tradicionális kultúra átörökítése is kevésnek bizonyult a fiatalabb generáció elvándorlásával szemben. A román anyanyelvi kultúra pedig kizárólagosan a tradicionális családi életre támaszkodhatott, amely a nyelvcsere folyamatának elindulásával háttérbe szorult. Bedő elszigeteltsége miatt már a két világháború közötti időszakban sem tudott kapcsolatot tartani a nála valamivel nagyobb, kulturális szempontból fejlettebb, pezsgőbb kulturális központokkal, mint Nagyléta, Pocsaj, Nagyvárad, ahol jelentősebb számú román népesség élt, ahol működtek népszerű, a kor színvonalát reprezentáló kulturális egyesületek. Miután a falunak egyáltalán nem volt román anyanyelvet oktató tanítója, lelkésze, így egyáltalán nem volt román anyanyelvű értelmisége, aki irányíthatta volna (mint általában a kistelepüléseken) a falusi szellemi életet. Egy-egy tradicionális táncmulatságon kívül szinte semmi sem színesítette a falusi élet egyhangúságát. A bedőiek mai román nyelve csupán egy régmúlt, egy tradicionális világból megmaradt, azaz egy, a családban örökölt lokális nyelvismeret. Román identitásuk a többség esetében mára megfoghatatlanná vált, amit nem tagadnak ugyan, de alig nyilvánul meg valamilyen formában. Arra a kérdésre, hogy hányan segítik a helyi román önkormányzatot, a népesség mintegy 55,7%-a azt válaszolta, hogy nem segíti, de hozzá kell tenni, hogy a 44,3% segítsége is nehezen értelmezhető adat. A főleg pedagógusokból (főiskolai végzettségű, szakképzett 8 pedagógus és 2 óvodapedagógus) álló kicsiny értelmiségi csoport, akik közül hárman egyben a román önkormányzat tagjai is, az iskola és az óvoda bázisintézményeire támaszkodva próbál ellenállni a teljes nyelvi asszimilációnak és az identitásvesztésnek. Teszik ezt az oktatás keretein belül, valamint az iskoláskorúak szabadidős programjainak román nemzetiségi jellegét erősítve, és ugyanakkor keresik a felnőtt és a nyugdíjas korosztályból is az aktívan támogatókat és segítőket. A község jövője, továbbfejlődésének esélye a népesség megtartó erejének növekedésétől függ, de mindenekelőtt a gazdasági rendszerváltás eredményességétől. Egy ilyen jövő esélyt adhat az ott élő románságnak arra, hogy bázisintézményeit tovább tudja működtetni, amelyek azután segítenek a bedőiek lokális nyelvismeretének további megőrzésében és egyben az iskoláskorúaknak a standard román nyelv elsajátításában. 274