Czeglédi Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 26. Békéscsaba, 2004)

állandó szürkeségbe burkolta a virágos mezőt. Madarak csicseregtek áfákon és vidám muzsikájuk beleolvadt a természet egyhangú nyugalmába. Szép júliusi nap volt. A termékenység lehellete áradt szét a környéken és a földek fölött, s szinte érezni lehetett, hogy percről-percre érik minden. (Munkácsy itt ismét „belefeledkezett" egy nyári kép festésébe. - Cz. I.) Cél nélkül, gondolkodás nélkül mentem előre az országúton. Néha futottam, néha lassítottam. Egy szekérre felkapaszkodtam, a gazdája szívesen elvitt egy darabon. Nem messzire, mert más irányba haladt. Az apostolok lován léptettem tovább. Meleg volt és forró por sütötte csupasz talpamat. Mit szól hozzá majd nagybátyám? Vájjon mivel fogad? - gondolkoztam magamban. Egyre tovább és tovább vándoroltam, mert tudtam, hogy a hátam mögött hangi uram van, előttem pedig a nagy világ. Nem is pihentem. Egyszerre csak feltűnt a délibáb. A magyar puszta éppen úgy ismeri ezt a természeti tüneményt, mint az afrikai síkságok. Az egész délibábos alföld összefolyik egy óriási tengerben, amely millió hullámot ringat, vagy egyetlen tükörsima víztáblát. Csalóka kép, amelyben visszaverődik minden, az egész környék. E délibáb ott volt előttem, átvágta az utat, eltűnt, majd újra megjelent, a házak megduplázódtak, mint a tükörben, és a víz elárasztotta az egész látóhatárt. Szerettem volna megfürödni ebben a szép, tiszta vízben, de akárhogyan kergettem, mindig csak a porban jártam, amely már perzselt, úgy, hogy lefeküdtem az országút szélére. Aztán tovább mentem, órák hosszat, porban, napsütésben. Időről-időre megálltam egy kútnál, mely úgy tűnt fel, mintha kegyetlen bosszúból szívná a föld vérét. Istenem, milyen szomjas voltam! A vályú körül mozgalmas élet volt. Itatták az állatokat és a parasztok letelepedtek falatozni. Erről tudtam meg, hogy dél van. A gyomromban ugyan már régóta ebédre harangoztak, de éreztem, hogy még messze kell mennem, amíg asztalhoz kerülök. De mennél közelebb jutottam, annál jobban izgatott, hogy mit mondjak nagybátyámnak és akármit mondok, mit fog rá válaszolni?... Megható beszédre készülődtem, amelyben nyomorúságomat mesélem el neki — gondolkoztam éppen - és lesz, ami lesz... - Ha nem érek célt - annál rosszabb!... Hirtelen kocsi állt meg velem szemben, amelyben Reök bácsinak egy barátja ült: - Nézze meg az ember - itt a Miska!... Hová készülsz? Mit keresel az országúton?... - Nagybátyámhoz megyek... A jó ember látta, hogy nagyon félek és rábeszélt, hogy üljek be a kocsijába, majd visszavisz Csabára, hangi uramhoz. >- Nem - válaszoltam -, köszönöm. -Folytatnifogom az utamat ön nélkül. Gyerünk!<.

14 Két óra lehetett, mikor a kis tanyai házat körülölelő fákat megpillantottam. Beárnyékolták a szalmafödelet, s a szívem hevesen dobogott, mikor odaértem. A jó sorsra bíztam mindent; a házőrző kutya nem ismert, s hangos ugatással fogadott. Egy perc múlva már a konyhaajtóban álltam, ahol étvágy gerjesztő, jófajta illatok csiklandozták az orromat. A cseléd nem ismert és barátságtalanul bámult felém, biztosan csavargónak nézett. Megnyugtattam és úri módon bemutatkoztam neki. Aztán - a szívem majd kiugrott - de kinyitottam a szobaajtót. - Nini, Miska!... - szólt nagynéném. Éppen bevégezték az ebédet. Hárman ültek az asztalnál. A harmadik egy kis gyerek, aki magas székben trónolt, ^hárman egy családi csoportot alkotva^,

15 most láttam először. 14 Régi fordítás: „-Köszönöm a szívességét, de nem fogadhatom el - mondtam. - Nem megyek vissza, s magam is eljutok oda, ahová akarok..." (Munkácsy visszaemlékezésében a kis Miska nem beszélt ilyen választékosan.) 15 Régi fordítás: „Nagyon szép családi kép volt". (Munkácsy nem használ jelzőket itt az Emlékeimben.) 59