Czeglédi Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 26. Békéscsaba, 2004)

„Elpanaszoltam tengernyi bánatomat, bajomat, szomorúságomat - hiába volt minden. Szigorúan visszaparancsolt az asztalosműhelybe... Milyen boldogtalan voltam! hangi uram állandóan belém kötött, sokszor minden ok nélkül. Gyakran eltűnődtem, hogy vájjon mit vétettem megint? Annyit szidott, és annyit gorombáskodott, hogy a kétségbeeséstől álmatlanul fetrengtem éjszakákon át. Akkoriban már megint a folyosón aludtunk, s egy éjszaka sírógörcsöt kaptam. Hangosan felzokogtam, már nem tudtam elfojtani keserűségemet. Hálótársaim mind felébredtek, és kíváncsian kérdezték, hogy mi bajom? Minél jobban faggattak, annál erősebben bőgtem. Elszaladtak a majszterért, s ahogy ő felém közeledett, betetőződött a keservem. Mihelyst megpillantottam, gyorsan elbújtam a takaró alá. - Mi bajod van? -förmedt rám szigorúan. Sírástól felcsukló hangon válaszoltam: - Sírok. Apámat, anyámat siratom... Nem hazudtam. Omiattuk sírtam. Mostanáig alig-alig gondoltam rájuk, de ezen az éjszakán olyan elhagyatott voltam és olyan egyedül éreztem magam, hogy egész múltam kísértett, mint valami szellem. A Vidovszki-gyerekekre gondoltam, akiket az anyjuk mindig kényeztetett és dédelgetett és ezerszeresen éreztem a magam nyomorúságát és a szomorú jelent. Tíz évvel öregedtem meg ezen az éjszakán. A reménytelen jövőt láttam és a szegénységet, meg a fenyegető örök szükséget és a halálos harcot a nehéz élettel. A másik oldalról pedig új kép kecsegtetett. Tudtam, hogy mindent elérhetek, és rettenetes vágyat éreztem, hogy megszabaduljak ebből a környezetből. Ezen az éjszakán meghalt bennem a gyermek és új ember született. Mikor állatias gazdám otthagyott és morogva cammogott a csillagos ég alatt szobája felé, valami megmagyarázhatatlan, új erőre ébredtem, ami az ismeretlenség és vágyaim teljesülése felé vonzott. Ebben a pillanatban elhatároztam, hogy nem maradok tovább a háznál. Reggel aztán elhangzott a ,Chlapci horka , megint gyorsan felöltözködtem és újra előttem állott a könyörtelen jelen... Megkezdődött a munka. A legények bosszantottak, mert éjszaka sírtam, ők csak röhögtek, én meg bánatosan mondogattam: -Anyám után sírok... anyám után... Nem is törődtem semmivel. Mikor az udvaron akadt dolgom, ellenállhatatlan erő vonzott magával a kapu felé. Gondolkozás nélkül mentem ki az utcára. Egy pillanat alatt >az utcán<

13 voltam." (Ti. az Egri utcában. Az ott lévő Lang házat egy épület választotta el a Kétegyházi úttól ma Bartók Béla út -, amelynek folytatása volt már akkor is az Orosházi országút. Ez vezetett Gerendásra és Orosházára.) Munkácsy közvetlenül a kolera utáni időre teszi szökését. Mi későbbre helyezzük. Mivel mint később látni fogjuk - a szökéskor egy etetőszékben trónoló fiúcskát lát nagybátyjánál, az 1855 májusában született Iván még 1856 nyarán nem trónolhatott önállóan az asztalnál, így a szökést csak 1857 nyarára tehetjük. Egyébként ő is asztalossaga végére helyezi az eseményeket. 1857 júliusa volt. „Repülni szerettem volna szétfeszített szárnyakkal, mint a madár, amely kiszabadult a kalickából. Hová? Merre? Pillanatig eltűnődtem ezen, aztán nyakamba vettem a lábam és futottam nagybátyám tanyája felé. Fél óra múlva kiértem a városból; megálltam és körülnéztem, de nem láttam mást, csak a három csabai templomtornyot, ahogy kiemelkedtek a házak fölött. Most aztán mihez kezdjek? Előttem a végtelenbe húzódó országút jobbról és balról óriási szántóföldek határolják és a kalászos rónaság úgy hullámzott, mint a tenger. Itt-ott kukoricás, a szemhatár alján apró házak, s még reggel volt, de a nap már égetően tűzött le a környékre. Parasztszekerek kocogtak az úton, nyomukban felszállt a por, mintha ködfelhő volna és 13 Régi fordítás: „országúton". 58