Czeglédi Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 26. Békéscsaba, 2004)

megvető fintor, amivel meleg köszöntésemet fogadta, elárulta, hogy milyen sikerem lehetne, ha tovább kísérném. De nem akartam teljes vereséget szenvedni barátaim előtt, akik húsz lépésről követtek: megkockáztattam, hogy félénken dadogjak valamit. Semmi válasz. Szívem hevesen dobogott, arcom piros lett. Bátorságom elszállt és lassan elmaradtam mögöttük, mialatt ők tovasiettek. Egyre messzebb és messzebb távolodtak tőlem, végre az imádott szépség eltűnt az utcasarkon...« Három inasbarátom gúnyolódott: - Hát persze! Jó volna fiatal lányok után szaladgálni!... Kínos perceket éltem át és mérgemben szerettem volna beleugrani a hídról a Körösbe. Különben az sem használt volna. Máskor az történt, hogy barátaimmal éppen fürödtünk a folyóban. Ahogy kikászálódtunk a vízből és a híd felé szaladtunk, hogy újra beleugráljunk a folyóba, >egy csapat fiatal lány jött ki az iskolából, és arrafelé mentek^.

12 (Ti. a híd felé. - Cz. I.) Közöttük volt 0 is, s mikor észrevettem, szerettem volna elsülyedni szégyenemben. Későn! Legjobb lesz, ha visszarohanok a vízbe - gondoltam -és a híd sarkánál megfordultam, így aztán Adám-kosztümben díszmenetet rendeztem a csabai szüzek előtt!..." Csabán akkor mindössze három híd volt, s a leírt események színhelye a mai Munkácsy Múzeum melletti híd lehetett. „A lemenő nap pirosló sugarai bearanyozták a friss festést és a fáradságos napi munka után boldogan vonultak be az inasok a sötét, hűvös műhelybe. De az olaj és a firneisz szaga és a festék színe még tovább is ott élt az emlékezetemben, szinte úgy éreztem, hogy az egész világot elárasztja körülöttem. Máskor meg az történt, hogy egy gazdag zsidó kereskedő házában ajtót festettem. A nap sütött, égette a koponyámat és perzselte a homlokomat; a létra forrósága áttüzesítette mezítelen lábaimat és a zsidó széles karimájú szalmakalapjában ott álldogált a lépcsőn, úgy ügyelt az utolsó ecsethúzásokra. Közben azt hittem, hogy lefordulok a létráról. Már túlságosan megelégeltem a mázoló-munkát! " Az utolsó sorokból az is kiderül, hogy Miska erre az időre nagyon beleunt mesterségébe, amelyet néha elég mostoha körülmények között kellett gyakorolnia. „Minden mesterembert irigyeltem, aki nincs kitéve a nyár forróságának, vagy a tél hidegének. Legelső sorban is a szabót. A létra tetejéről ragyogó színben képzeltem el, ahogy a hűvös, nyári műhelyben, vagy a fűtött téli műhelyben a szabó serényen kapkodja a varrótűjét, s nagyon szerencsésnek tartottam azokat a boldogokat, akik így dolgozhatnak." Miska vonzódását a szabósághoz mások is lejegyezték. Zsilinszky szerint eredetileg ez akart lenni, de nagybátyja nem egyezett bele, inkább legyen asztalos. A másik emlékező, Rózsa Miklós, még Munkácsy életében, 1896-ban említi ezt az epizódot, és nagyon közel áll az Emlékeim feljegyzéseihez. Kiegészíti azonban Munkácsy „ambícióit". Szerinte ugyanis maga Munkácsy beszélte egyszer, hogy valami „tisztább, úriasabb" foglalkozásra vágyott: „... ami mellett ne kellene ujjaival az enyvben babrálnia s a gyaluforgácsot a földről fölszedegetnie. Aztán szeretett volna tisztességesen ruházkodni, de ingujjban, köténnyel, papucsban, brr! ettől irtózott. És mikor egyszer találkozott valami kis kollégájával, aki akkor szabadult fel úri divatüzletben, felsírt belőle a kielégítetlen ambíció. - Istenem, Istenem! Miért nem lehetek én legalább - szabó!" Elhatározta, hogy pályát változtat. A legközelebbi vasárnap felkereste nagybátyját és közölte vele a tervét. 12 Régi fordítás: „fiatal lányok tűntek fel a híd előtt, szép sorjában, kettesével sétálgatva". 57