Czeglédi Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 26. Békéscsaba, 2004)

ra a kedvükbejárt, hogy megkímélte a disznókat a kukoricacsutka ropogtatásától, s az inasokkal morzsoltatta le a szemeket. A hizlalás ideje alatt, a kemence mellett, már minden este várt ránk szakajtó-számra a kukorica, s ez barátságossá varázsolta a téli estéket. A hosszú-hosszú esték kukoricamorzsolással teltek el, néha éjfélig is elszórakoztunk a testet-lelket üdítő munkával. De vissza akarok térni arra az estére, mikor a temetőből hazajöttem. A disznókat még nem hizlalták, nem volt kukoricatörés, s azt reméltem, hogy vacsora után az édes álom azonnal elringat lágy karjaiban. Mihelyst megvacsoráztunk, aludni mentem, a többiek pedig az izzó kályha köré telepedtek. Már félig aludtam, mikor éreztem, hogy hálótársam végigmászik a fejemen és a mellemen, ahogy elfoglalta mellettem a helyét. Mint a heringek a sóshordóban, olyan sűrűn feküdtünk a hálókamrában mi is. De a sors nem engedte, hogy azon az estén nyugodtan álmodjunk. Alig hunytam le a szememet, valaki kopogott az üvegajtón. Félálomban láttam, hogy az ajtónyílásban megjelenik hangi mester, s egy szál gyertyával világít magának. A gyertya lángja táncolva lobogott az erős huzatban. Majszter uram lengő nádvesszőt tartott a kezében. A kísérteties világításnál, kezében a magasra emelt vesszővel, úgy nézett ki, mint valami éjjeli szellem. Legszívesebben elbújtam volna, de hová? A takaró alá? Már késő. Hálótársam gyorsan lerúgta magáról a pokrócot, s egyúttal rólam is. A beáradó friss levegő valahogy kiverte az álmot a szememből. Majszter uram már eltávozott, de én még mindig láttam a lengő nádszálat. Olyan nádszál volt, amilyent már említettem. A halott hosszát mérték vele. Mindnyájan felkeltünk és nekiláttunk a munkának, hogy megcsináljuk a koporsót. Két legény és az inasok reggel három óráig dolgoztak, amíg elkészült. Nem panaszkodom, de nagyon boldogtalan voltam egész éjszaka, pedig gyalulhattam, fűrészelhettem kedvemre... Ne higgye senki, hogy másnap reggel ilyenkor csak egy órával is tovább aludhattunk! A rendes időben, pontban öt órakor felhangzott Ancsa ébresztése: - Hlapci horka! És az éjszakai sötétségben már megkezdődött a nappal... Reggeli után Langi uram megparancsolta, hogy ismét menjek a temetőbe, a rácsokatfesteni. De mekkora volt a lompos medve csodálkozása, mikor kereken megtagadtam az utasítását! Ragaszkodott a parancs teljesítéséhez, s a tekintélye megóvásának kedvéért elkezdett ütni, verni, persze már nem először. De a kis Miska inas ezúttal makacsul tartotta magát, s mennél inkább páholták, annál keményebben ismételte: nem... nem!... Valósággal üvöltöztem fájdalmamban és bosszúságomban. Sohasemfelejtem el a fejét: egyre dühösebb lett, s kékes ajkát harapdálta, meg vicsorgatta rám csúnya, sárgafogait. - Hát nem mégy?... -Nem, nem, nem. Nem akarok... Megyek a nagybácsihoz és mindent megmondok neki! Langi elölről kezdte az egészet, s most már nadrágszíjjal ütött. A műhelyben borzadva nézték sorsomat, az inasok szűköltek, mint a kutyák, mikor menekülni szeretnének, ha a veszélyt érzik maguk körül. A legények is odajöttek, s én csak ordítoztam: Nem, nem, nem!... Majszter né asszonyság berohant a műhelybe, nekiesett az urának, hogy visszatartsa. De ez ellökte magától a feleségét s újra ütni kezdett. A legények szerencsémre kicibáltak a karjaiból, mert már ők sem tudták tovább nézni a vad dühöngést. Mikor a majszter egy kicsit megnyugodott, újra felém fordult: - Mi bajod van a temetővel? Miért nem engedelmeskedel a parancsnak?... - Félek egyedül kimenni és nagyon fázom... És újra tiltakoztam: - Nem megyek... Nem és nem!... Látta, hogy úgysem tehet semmit, nem tud rámparancsolni és megfenyegetett, 51