Czeglédi Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 26. Békéscsaba, 2004)

idő, meg a betegség tehetetlenné, munkaképtelenné nyomorította. Az ágyban köpködött és köhécselt éjjel-nappal; úgy nézett ki körülötte, mint valami mocsár, s mikor felkeltünk, állandóan kerülgetni kellett, hogy bele ne lépjünk valamibe. Mégis jó dolog az a pipa!... Ha jól meggondolom, nagyon sajnálom, hogy nem szeretek dohányozni. Mert ha már minden földi öröm búcsút vett tőlünk és a szív kihűlt, mint az öreg, használt urna, amely a hamu melegét sem tartja és már az emlék is mind elszállott és minden vágyakozás kihalt, ha az ember azt érzi, hogy elhagyatott, mint a vén lump a korcsmasarokban, ha minden érzés elmúlt és a saját nyomorúságunk sem gyötör, - a pipás embernek megmaradt egyetlen vigasztalása, a hu barátnő, aki nem hidegül el az utolsó pillanatig sem: a pipa! A boldogtalan öregnek is ez volt egyetlen szórakozása. Isten bocsássa meg neki, nemcsak nappal, de egész éjszaka is pipázott. Látom reszkető, szikkadt kezét, ahogy szorongatja a rövidszárú pipát és szívja és szívja még akkor is, mikor már rég kialudt: olyan volt, mint a csecsemő, akit holt anyja emlőjétől sem lehet elszakítani. Csupán olyankor panaszkodott keservesen, zokogásba fulladó hangon, mikor nem kapott dohányt. Egyszer a cseléd - szokás szerint - bevitte neki az ebédet az ágyba. A tálcán, a leveses tányér mellett, egy másik tányérban, vágott, parasztdohány volt, majdnem úgy nézett ki, mint a nudlis-tészta. Evés után az öreg meg akarta tömni a pipáját és keservesenpanaszkodott, hogy nincs dohánya. Apóka, hiszen hoztam be dohányt - mondta neki a lány. - Hová tette?... össze-vissza keresgéltek, de a tányéron alig maradt egy-két morzsa a dohányból. Apóka bizony tényleg nudlinak nézte a dohányt és jóízűen megette; csak éppen száraznak találta egy kicsit. " Megfigyelhettük, hogy Munkácsy önéletrajzának nem egy részletéből kiérezhető a festő látásmódja. Szinte érezzük, hogy egy táj, enteriőr, zsánerkép leírásánál akkor is fest, amikor tollal írja emlékeit. Ezek a gyermekkori élmények sokáig elkísérték, s jó néhány képének lettek ihletői. Nos, ebből a nyomortanyából, ebből a dickensi világból tizenöt év múlva világhírű festmény lesz: az Ásító inas. 1855 vagy 1856 teléhez fűződik Munkácsy asztalossaganak egyik legszomorúbb emléke, a festés a csabai temetőben. „Mázolói pályafutásom egyik legszomorúbb emléke az, amikor... egy kegyetlen téli napon - nem is tudom már hány fok hidegben - >a csabai temetőben egy sírt <

s kellett festenem. Fagyott, havazott és hideg szél fújdogált körülöttem. Egy lélek se mozdult ki a házból, üres és elhagyatott volt a téli táj. A nagy, fehér mezőn apró keresztek szóródtak el, jobbra és balra hajladoztak az egyszerű sírj elek, amelyek az elmúlást hirdették. Néhány jobban gondozott sír az emberi kegyeletre emlékeztetett, néhány kőemlék a sírontúli egyenlőség ellen tiltakozott. A szomorúfűz panaszosan lehajló ága a sírok fölé borult, majdnem nyögve a súlyos hótakaró alatt, amelyből a kóbor varjak szárnycsattogása le-leszórt egy keveset. A temető közepén nagy feszület állott, mintha Krisztus kiterjesztett karjai az emberiséget oltalmaznák, vagy vigasztalni akarnák a nyomorúságban - de hasztalanul!... (Kitűnő tájleírás ez! Valóságos festmény! De ne feledjük: ezt már a negyvenéves Munkácsy írta, azaz festette - tollal, szavakkal. - Cz. I.) Elszorult a szívem. Szinte reszkettem a hidegtől és a félelemtől. Olyan elhagyatottan éreztem magam, mintha én lennék az utolsó, aki életben van a kihalt világon. De a munka sürgetett, az ecset már kiesett a kezemből és a hóból kellett kikaparnom. Szomorúan bámultam a zöldremázolt rácsos-kerítést, amely itt-ott élesen kivirított a nagy 8 Régi fordítás: „a csabai templomudvarban sírkerítést". 49