Czeglédi Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 26. Békéscsaba, 2004)

akart kellően engedelmeskedni! Rajzolgatás közben mindent elfelejtettem, nem láttam és nem hallottam semmit, álmodozásomban egyszerre csak a majszter úr oldalba vág és visszataszít a valóságba. Macskaléptekkel, nesztelenül került mindig a hátam mögé." Miska különös szenvedélye is szálka lehetett társai szemében. О maga nem említi ugyan, de más forrásokból ismerjük, hogy a műhelyben gúnyolták érte. S hogy társai valóban úgy érezték, a mester kivételez vele, ennek bizonyítására megszólaltatunk majd egy asztalosinast, aki később került Munkácsy mellé. Az első évhez még egy emléke fűződik Munkácsynak, a nagy kolera. Igaz, ő asztalossága végén említi, de mivel bizonyíthatóan 1855-ben volt, előre kell hoznunk ezzel kapcsolatos élményeit. A középkor félelmetes járványai közül a fekete himlő és a pestis után harmadik változatként jelentkezett a kolera. Utoljára 1849-ben tombolt az országban, amikor a hadiesemények következtében terjedt el, s különösen nagy pusztítást végzett a cári seregben és annak útvonalán - így Békésben is. Hat év múlva, 1855-ben már ismét rettegésben tartotta a vidéket. Július 23-án egy hároméves kislány halálához jegyezték be először a csabai evangélikus egyház anyakönyvébe a rettegett szót: „cholera". Augusztus elejéig napi négy-öt áldozatot szedett, de augusztus 7-én elemi erővel tört ki: 16 halott! Másnap 19, majd 11, 15 és így tovább. Munkácsy így emlékezik vissza önéletrajzában erre a szomorú időszakra: „Az asztalosműhelyből koporsógyár lett. Alig győztük a sok munkát, s heteken át csak koporsót ácsoltunk. Már irtóztam a nádvesszőtől, amit behoztak a műhelybe, hogy a halott hosszát jelezzék vele." A járvány ellen az egészségügyi szabályok szigorú betartása nyújtott némi védelmet. Különösen veszélyes volt a mosatlan gyümölcs fogyasztása. Nyilvánvaló, hogy a kolera elsősorban a szegények és gyermekek közül szedte áldozatait, akik kevésbé tartották, tarthatták be az óvintézkedéseket, s a gyermekek közt Miska sem volt kivétel: „A kolera nem gátolt meg abban, hogy valahányszor Vidovszkiék kertjébe mentem: megrakjam zsebeimet éretlen, zöld almával. Rögtön megzabáltam a gyümölcsöt, aztán féltem és reszkettem, hogy beteg leszek, és mindig megfogadtam, hogy soha többé nem csinálok ilyen bolondságot..." Szerencséje volt. A koporsót rendelő rokonok mindennapi látogatása, az éretlen gyümölcs fogyasztása ellenére is betegség nélkül vészelte át a szörnyű járványt. S bár a vész augusztus második felében alábbhagyott, még szeptemberben is naponta szedte áldozatait. Végül szeptember 26-án jegyezték be az utolsó kolerás halottat. Két hosszú hónap telt el, mire az emberek fellélegezhettek: megmenekültek, életben maradtak. „Végre az idő mindent elvitt és a kolerát is..." - fejezi be Munkácsy a szomorú időszak leírását. Csaba történetírója 3-400-ra teszi az áldozatok számát. Elmúlt a nyár. Éjszakára beszorultak a hálókamrába, melynek leírását olvasva a dickensi nyomortanyák embertelen világa jut eszünkbe. „A mi éjszakáink azonban sohasem lettek hosszabbak, mert télen, nyáron öt órakor keltünk; Ancsa nem kegyelmezett és nem engedett el egy percet sem. A ,Chlapci horka minden reggel kíméletlenül felharsant, mint az ítélő bíró szava. Milyen nehezen ugrottam ki a jó - majdnem azt mondtam: a jó ,ágybóY; mert nagyon szerettem ezt a kemény deszkára vetett, gömbölyű szalmazsákot, amelyen kettesével feküdtünk. Nyolcankilencen aludtunk a két méter széles és négy méter hosszú hálókamrában, aszerint, hogy hány legényt tartott a majszter úr. A legényeken és az inasokon kívül a szűk ketrecnek volt még egy állandó lakója, aki csak nagyon ritkán hagyta el az ágyat, hogy öreg kutya módjára a napon sütkérezzék. A majszter apjára gondolok, szegény, öreg ember, valamikor cipész lehetett, s az 48