Czeglédi Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 26. Békéscsaba, 2004)
el at ebben az időben. Tele van rendelesekkel, de nem halad velük. Reménytelenül kószál a párizsi utcákon. Colpachra utazik De Marches báróékhoz, de ott sem tud nyugodni. 1872 januárjában öngyilkosságot kísérel meg. Ennek sikertelensége után visszatér életkedve, s így találja már Reök dorgáló levele. Egyszerre három levélre válaszol, írása higgadt, céltudatos törekvésekről tanúskodik: „Nem szűrtök bíz én meg egy percre sem magyar és magyar művész lenni, s amenynyire módomban áll, mindenkor pártolom a magyar nemzet érdekeit, bárcsak kissé továbbra volnánk, hogy a magyar művészet összpontosulhatna, és meghonosulhatna Magyarországon, s ne kellene egész életünkön át, ha művészi légkörben akarunk maradni, ezt külföldön keresnünk. Hisz mennyi magyar művész van szétszóródva a világon, ha nem is mind valami korifeus, ha nem sokan vannak köztük, akik a külföldi általánossággal egy színvonalon vannak. Ha azokkal mind egyesülve otthon üthetnénk fel tanyánkat, hasznunkra volna ez magunknak is, és hiszem, hazánknak is. Én még most mindezekről hallgatok a nyilvánosság előtt, hanem ha élek, lesz idő, mikor határozottan fogok felszólalni, mint ekkoráig mindenki tette. Én határozottabban szeretném művészetünk érdekeit előmozdítani, mint azt holmi aprósággal, egy-egy műlappal tennem lehet." Reök megnyugszik. Hosszú levélben számol be sorsáról, elveiről s élete végső fordulatáról - megírja epilógusát. „ Olyan jól esik nekem, hogy nem szűnsz meg vélekedésemmel foglalatoskodni, felette elmélkedni, jól esik ez azért, mert benső kötelékünk állandóságára mutat és jól esik, mert biztos zálogául tekintem ezt higgadtságodnak, ami mindig javadra lesz. Ebből nem azt következtetem, hogy feltétlenül az én nézeteimnek rendeld magadat alá, az ellenkező túlság volna, hanem igen is, hogy mindenkor a körülmények számbavételévelfogod magad cselekvésre elhatározni." A következő sorok inkább már önmagáról szólnak; élete, élettapasztalata húzódik meg e sorokban nyíltan vagy az idős ember bölcselkedése mögött: „... nagyon tudom, hogy ezen erény... gyakorlása - írja a takarékosságról - az élet költői szakában mily nehezen esik, ó de tudom, hogy gyakran azon korbeli meggondolatlanság mily nyomasztólag hathat ki az egész életre, holott a költői szak, fájdalom, nagyon rövid a többi rideg időhöz képest. Ellenben, ha az ifjú a szép, de veszélyekkel teljes szakot szerencsésen meglábolja, ha különben kedvez a szerencse, mily jól fog esni életének biztosított, normális folyása. Persze nem csak azt értem, hogy az ifjú anyagilag legyen takarékos, hanem hogy testével, lelkével, idejével, szívével, elveivel is az legyen. Egyik fő tényező az ember életében, hogy mily házassági viszonyba lép - ezt fontold meg annak idején a legkomolyabban, szerencsétlen választás tönkre tehet anyagilag, erkölcsileg, szellemileg mint embert, mint családatyát, mint szakembert... ... éltem álomképeim keretében nem foglaltatott (élete nem úgy alakult, ahogy elképzelte - Cz. I.), de - nem sóhajtozok, sorsomban megnyugszom. A természet kiválóbb tehetséggel meg nem áldott, ámbár töredelmesen elismerem, hogy azzal is, ami kevéssel rendelkezem, többet, sokkal többet lehetett volna és kellett volna tennem. De másrészt viszonyaim, helyzetem, melyet nagy részt a szabadságharc eredményezett számomra - olyanok voltak, hogy bizony a nemesebb munkának nem kedveztek. Hát annyi vagyok, amennyi. Egyet megóvtam mindig, nemesebb énemet és soha a szellemi foglalkozással fel nem hagytam, s volt annyi erény-e, büszkeség-e... vagy egy kis filozófia, vagy az, ami mindennek összege talán, magyar természet bennem, hogy magamat lesújtani soha és semmi által nem engedtem. Hát mondom, én nem sóhajtozom, köznapi sorsomba belenyugszom, abba magamat beletalálni ügyekszem. A gazdaság mellett, e sivár békési pátriárkában is, ügy ekéztem és ügyekszem tehetsé-
