A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 24-25. (Békéscsaba, 2003)

Hadak Útján XIII. A népvándorlás kor fiatal kutatóinak konferenciája Gyula, 2002. szeptember 17–19. - Fancsalszky Gábor: Germán népek a Kárpát-medencében a Kr. u. I. évezredben

Fancsalszky Gábor ki Duna-szakasz mentén a germánok ellen (Vindobona-Bécs, Carnuntum-DeutschAltenburg, Brigetio-Szőny, Aquincum-Óbuda). Mindez azt jelenti, hogy ekkorra Pannónia lett a legveszélyeztetettebb tartomány. A többi területtel összehasonlítva csak Britanniában és Szíriában állomásozott ekkora sereg. Ez az erőkoncentráció egyelőre megállította a barbár támadásokat, de nemsokára kiderült, hogy egyáltalán nem volt túlzás a teljes hadsereg majd 1/7-ét ide csoportosítani. A 165-167 közötti langobard („hosszúszakállú") és obius betörés az első jele annak, hogy nem csak a helyi törzsekkel kell számolni: megkezdődik az északi germánok délre vándorlása. Ez a támadás mélyen behatol Pannoniába, de könnyedén kivédhető a 168-ban kezdődő markomann-kvád-szarmata háborúk veszélyeihez képest. 168-179 között, a markomann háborúk néven ismert események során főleg Marcus Aurelius császár vezetésével folyik a küzdelem, eleinte jelentős germán sikerekkel. A 173. év híres „esőcsodája" (valahol a Garam mellett, ahol egyébként a császár „Elmélkedések" című könyvét is írta) mintegy sorsszerű fordulópontja a harcnak. Ekkor a kvádok egy olyan forró és száraz helyre szorították be a rómaiakat, ahonnan sem elmenekülni, sem ivóvízhez jutni nem tudtak. A hirtelen kitört hatalmas vihar és zápor azonban megfordította a csata, sőt az egész háború menetét. (A jelenet egyébként a római Marcus oszlopon - a Piazza Colonnán - is látható.) 250 után jelentkezik a fentebb már említett északi germán vándorlás igazán veszélyes következményeinek első nagyszabású jele. A gótokról van szó. 251-ben, a római történelem során először, maga a császár (Decius) is elesik az ellenséggel vívott csatában. A győztes vizigótok (a szó jelentése: derék, jó, másképpen tervingi = erdei, valamint helytelen, de az égtájaknak megfelelően elterjedt nevükön: nyugati gótok) ezután költöznek be Erdélybe, ami az egyik oka lesz Dacia provincia feladásának. 270 után jön az újabb veszély: a gepidák népe. Eredetileg ők is a gótokkal együtt indultak el északi őshazájukból. A nem minden élt nélkülöző gót hagyomány szerint azonban nevük jelentéséhez méltóan „lusták" voltak, ezért maradtak le a továbbvonuló gótoktól. Ez persze csak gót értelmezés, saját, bár a gótéhoz hasonló nyelvükön nevük jelentése: bőkezű, adakozó. Az mindenesetre tény, hogy Erdélybe egyelőre nem jutnak be, így telepednek le az Alföld északkeleti részén, a Tisza felső folyásánál. 290 táján próbálják meg Fastida királyuk vezetésével, alkalmi szövetségeseik, a vandálok szövetségében elfoglalni Daciát az azt védő gót-taifal seregektől - egyelőre sikertelenül. Állandó mozgásban lehettek azonban más germán törzsek is, mert ellenük építik ki a rómaiak a Dunakanyar őrtorony (burgus) hálózatát 365 körül. Komoly harcokról volt szó, hiszen maga I. Valentinianus császár is a kvád követekkel való tárgyalás közben halt meg 375-ben Brigetioban, igaz, agyvérzésben. Mindez azonban csak közjátéknak tűnt a 376. évet követő „földinduláshoz" viszonyítva. A hunok betörése Európába alapjaiban változtatta meg az erőviszonyokat. Addig ugyanis nagyjából sikeresnek tűnt a római „oszd meg és uralkodj" (divide et impera!) politika: a különböző barbár törzseket sokszor egymás ellen kijátszva, sőt belső viszályaikat kihasználva általában sikerült fenntartani a status quoi. A megállíthatatlan hun támadás azonban olyan erővel lökte a menekülő germán és más népeket a római határ felé, amit már nem lehetett diplomáciával megállítani. 258