A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Békéscsaba, 2002)

Cs. Szabó István: Adatok a Körös-vidék lótenyésztésének történeti-néprajzi ismeretéhez

Cs. Szabó István dött itten". Addig a legelő volt a főtakarmány. Béreltek is legelőt meg kaszálót a falu határán kívül is. Nem ritka udvar volt, ahol ötven-hatvan szekér szénát tároltak. Zsadányban „ősidők óta volt lótok, fehírtök." Ezt mindig köztesnek termesztették a tengeri sorokban. Nagy állományú állattartók „tisztán is termesztették a tököt; hátasabb ríszeken nagyon sok szekér tök megtermett." „A lú kitűnően tartotta magát tülle, hizott csaknem annyit mintha tengeridarát evett vóna." A burgondirépa, cukorrépa is az 1880-as években jött be Zsadányba. Pelyvát, töreket répával keverve csak marhafélének adtak. „Legrégebbi és legszegényebb takarmánya volt a jószágnak a kölesszalma." Erre akkor fanyalodtak rá, ha a nagy szárazság „megsorvasztotta a legelőt". Nehéz télben adtak töreket a lónak is. Szalmát soha nem takarmányoztak, azt csak alomnak és „fűtőnek" használták.

85 A lovak színe és megkülönböztető jegyei Anyanyelvünk gazdagságának, sokszínűségének és kifejezőképességének egyik bizonyítéka a több száz szín, színkeverék és megkülönböztető jegy. A lovak színéről már az 1526 előtti okleveles anyagból is „bőséggel" értesülünk. A legtöbb és legszínesebb anyagot azonban a 18-19. századi levéltári forrásokból ismerhetjük meg. A 18. századi „vásárra menő állatok jegyzőkönyvei" szolgáltatják a legkifejezőbb színleírásokat. Abban a korszakban még nem volt hivatalos „járlatlevél" („pakszus") s így a jegyzőkönyvekben igyekeztek hitelesen leírni az eladásra felhajtott állatokat a későbbi viták elkerülése, „tolvajkodások" nyomozásának s az „elbitangolt lovak feltalálása" megkönnyítésére. Egyes szerzők szerint a „ló színe a ló színét megállapító illető egyéni érzékétől függő, ezért tárgyi bizonyításnak nem vehető".

86 A külterjesség bizonysága az igen gazdag változatokban bővelkedő mesterséges jelölés, pl. „bilyogozás" nyeregtájon, combon, lapockán, pofán jelekkel s nem ritkán számokkal. Ilyenek még „farkasharapás, nyeregtörés", sérülések okozta szőrzet színváltozás: „turhelyes, turóshátú", vagy a fülek bevágása különböző alakú jegyekkel. Jó néhány lószín magyarázatát ma már képzett lótenyésztő szakember sem ismeri. A lótenyésztés korai időszakban történt központi állami irányítás alá vétele következtében fokozatosan eltűntek a paraszti lóállományból is a keleti jellegű lovak, ezzel együtt a „magyar parlagi ló". A keleti jelleget szinte biztosan adatoló rendkívül gazdag szürke, fakó, deres és pej színárnyalatok, valamint megkülönböztető jegyek pl. „szíjjalt hátú, szamárorrú, lisztes orrú" - is kivesztek a közhasználatból. A legújabb korban a katonai irányítású lótenyésztés pedig „törzskönyvezési szabványokban" írta le az egyes lószíneket. Ez utóbbiak maradtak fent a 20. században, s így jóval kevesebb szín, színváltozat, megkülönböztető jegy maradt meg a paraszti lótenyésztés közhasználatában. Alapszínek (color pilorum plenus): I. Fehér (albus, albidus). Szigorú szakirodalom szerint „igazi fehér ló nincsen, mert az pigmentes bőrű, fedő- és hosszúszőrök fehérek, szaruképletek fehérek". II. Fekete (niger). III. Pej (bajus, badius). Ősi türk eredetű színjelölő szó, mások szerint „ószlovén eredetű". IV Sárga (fulvus). Színkeve85 K. NAGY 1961. 17-20, 37. 86 SCHÜTZ 1931. 526. 442